Nagykalapos ember ballagott az úton. Varázsló volt, de ez nem látszott rajta, legfeljebb az kelthetett volna gyanút: miért ugrál utána egy vasláda oly engedelmesen?
Hatalmas termetű, erős kutya jött arra. A varázsló megszólította:
- Nem vinnéd el ezt a vasládát a fogadóba? Én is odamegyek majd, de valami közbejött, indulnom kell Indiába. Nesze, itt egy ezüstpénz, azon vehetsz ott két szál kolbászt!

A kutya fintorgott egy kicsit, mert iszonyú büdös jött a ládából, de rábólintott.
Nyár volt, dögmeleg, ami nem tesz jót a ládacipelésnek. Félúton a kutya megunta a dolgot. Arra jött egy tarisznyás majom, azt megszólította:
- Mi van a tarisznyádban? Érzem a szagát: kolbász. No de mennyi?!
- Egy szál! - válaszolta a majom.
- Egyet mondok, kettő lesz belőle! - mondta a kutya. Vidd el ezt a vasládát a fogadóba! Itt egy ezüstpénz, azon két szál kolbászt vehetsz ott. Viszont a tarisznyádban levőt add nekem, mert félútig én cipeltem a ládát. Így igazságos!
A majom nem volt számtantudós, de kettőig-háromig eligazodott. Ám megkérdezte:
- No és mi van a ládában?
- Büdösség! - válaszolta a kutya. Ám ez nem a te dolgod! Te csak vidd!

Megegyeztek. A kutya elment, a majom meg cipelte a ládát, de kíváncsi volt. Mi lehet benne?! Időnkint rugdosta, földre dobta, ráugrált. Ez nem tetszett a vasládának: nyögött, morgott, bűzlött, de egyebet nem tett.
Elért a majom a fogadóhoz. Az első ablakon behajította a megunt és kissé nehéznek bizonyult vasládát. Arra az ágyra esett a láda, ahol két perccel ezelőtt még a fogadós felesége heverészett, és vicceken heherészett. Ám ekkor már nem volt ott, és ez a mérsékelt szorgalom megmentette az életét. A láda ugyanis másképpen a fejére esett volna.
Az ágy nagy recsegés-ropogás közepette összerogyott. A fogadós és felesége berohant a szobába. A majom is beugrott az ablakon és vigyorgott, mutogatta az ezüstpénzt, kéregette a két szál kolbászt.

Itt majmunkat elérte a meglepetés: a pénzt elvették tőle, de kolbász helyett kiseprűzték. Viszonzásul ő meg leszakította a fogadósné szoknyáját, de ez sovány vígasz egy ilyen méltánytalan fogadtatásért. Szegény szőrösmuki csak néhány óra múltán tudta kárpótolni magát, amikor hátul bemászott az éléskamra ablakán, majd az ott található összes kolbásszal és hurkával együtt kimászott. Ezt követően felmászott egy fára. Ily módon jól járt, de később mégsem járt jól, mert a maga után felhúzott kolbásszal egy kolbászvégbe kapaszkodó kiskutyát is felrántott a fára, a kutya viszont nagyot harapott a majom lábába, aki egy darabig dologtól szenvedett: gyomortúlterheléstől és sántítástól. A sántítás tartott tovább…

Térjünk azonban vissza a fogadóba. A vasládán nagy betűkkel ez állt, még a varázsló írta rá:
- NE NYISD KI!! BAJT HOZ!
A fogadós babonás ember volt, félt kinyitni. Felesége is babonás volt, de kapzsi is, mármint ez utóbbi tekintetében túltett a férjén, ezért így szólt:
- E ládában kincs lehet, aranypénz vagy drágakő. Nyissuk ki, csapoljuk meg! Bajt hoz?! No de kinek? Nyilván annak, akinek az aranyából elvesszük a minket megillető részt! Nem nekünk!
A láda most nem nyögött, de nem akart kinyílni. Hívni kellett Sufni Tónit, a zármestert. Most éppen nem volt zár, lakat alatt, mint múltkor, amikor néhány zárat tulajdonosa távollétében felnyitott, és ezért ingyen szállást, ingyen kosztott kapott egy kissé rideg kinézetű, vasrácsos ablakokkal tűnődő épületben.

Sufni Tóni is azt remélte, mint a fogadósék, hogy aranyakba markolhat a kinyíló vasládában.Nagy megrökönyödésükre azonban egy lapos fejű, csavartszarvú, kacskaringósan átkozódó ördög bújt elő. Remegni kezdtek mindhárman, azaz Sufni Tóni előbb remegett, azután felhúzta a nyúlcipőt. A fogadós felesége tért legelőbb magához.Úgy gondolta: az ördög inkább malachúst egyen, ne őket fogassza el. Kirohant a konyhába, visszafutott egy tál sülttel. Eközben férje is némileg magáratalált: alázatosan hajlongott az ördög előtt, szidta azokat, akik a “szépszarvú kegyelmesurat” ládába zárták, és kiemelte saját érdemét a patás úr kiszabadításában.

Az ördög dühét a malachús enyhítette. Füstölgött, köpködött ugyan, de láthatólag megkegyelmezett a fogadóséknak. Ebben egy üveg körtepálinka is segítette, amit a fogadós az ágy alól húzott elő. Néhány óra múlva az ördög már a fogadó kertvendéglőjében üldögélt. Vendéglátóitól piros nyakkandőt, zöld kabátot és sárga cilinderkalapot kapott. E bohócos öltözet féligmeddig elvette ijesztő voltát. A kíváncsiság egyébként rendszerint hamar legyőzi a félelmet. Két nap múlva már tömve volt a fogadó eszegető-iszogató, de legfőképpen az ördögre bámuló vendégekkel. Így ment ez hónapról-hónapra. Egy részeget később odáig vitt a borhozta bátorság, hogy még bele is kötött a pokolfiába. Vesztére, mert az ördög viszont neki kötött csomót a fülére. Igen fájdalmas az!
“Nem olyan fekete az ördög, mint amilyennek lefestik!” - tartja a közmondás. Én hozzátenném: nem lángész, de nem is annyira ostoba, mint amilyennek egyesek hiszik.

A sátánfajzat véletlenül meghallotta mint beszélnek róla a fogadósék.A feleség ilyesféleképpen beszélt urához:
- Jobban jártunk ezzel a mamlasz ördöggel, mintha az a láda tele lett volna aranyakkal! Jönnek a kíváncsiak, dől hozzánk a pénz! Hitted volna ezt hites uram? Majmot csinálhattunk belőle, illetve aranytojást tojó tyúkot!
Az ördögnek, pokolférfiú lévén, nem tetszett a tyúk szó, valamint azt is kapiskálni kezdete: felhasználják-kihasználják. Mérges lett. Hét bútordarabból egy rakás tüzifát csinált, a vasládát - ebben tartották most a fogadósék minden pénzüket - felvette a hátára, zsebébe dugta a sarokban nyávogó koszos macskát, amelyik különösen megtetszett neki, és eltávozott a fogadóból.

Jajgatott a fogadós, meg a felesége: oda a vagyonuk, hiába vizezték a bort, higították a likőrféleségeket, számolták fel az odasemadottat annyi éven át! Koldusok lettek! A főveszteség azonban: ha nincs ördög, ki tér be hozzájuk?! Pedig már új cégért akasztottak az épület homlokzatára: “FOGADÓ A POKOLBÉLI ÖRDÖGHÖZ”. Most ezt levehetik!
Itt lépett be a történetbe Pistike, a fogadósék macskafarokhúzogató, kutyakeserítő, tanítónénit nagyon foglalkoztató, beteltellenőrzőkönyvű iskoláscsemetéje. Síró-rívó szülei elé ugrott:
- Tudom, hogy az ördög elvitte a macskát, de azért ne itassátok az egereket! Vágjátok le a kecskét, lesznek szarvaitok. Káröröm Karcsi Bácsinak most döglött meg a lova, szerezhettek patkós patát! Készítsétek el az ördög élethű, büdöszsírral bekent bábját és híreszteljétek: rosszul viselkedett a pokolfi, agyonütöttük. A kitömött bábot felakasztjuk az italospult fölé, azt fogják bámulni majd, nem bort öntögető kezeitek! Tök jó ötlet, nem?!
- Tényleg! - csapott homlokára a fogadós, és húzódott fülig felesége szája. Így is tettek. Hamarosan ismét zsúfolt volt a fogadó.Az emberek most a kitömött ördögnek hitt bábra meresztették szemüket, és elismerő csodálattal hallgatták a fogadós történetét arról mint is volt az eset, mikor az ördög élettelenül földre esett. Igaz, a fejreütős történetben hol kisbalta, hol nagybalta szerepelt, máskor meg kalapács vagy szeneslapát… Ám a hazug embert, bár a közmondás szerint állítólag könnyebb utólérni, mint a sánta kutyát, érdekes módon sokkal kevesebben akarják utólérni, mint azt a szegény beteg ebet...

Egyedül Sufni Tóni volt az, aki veres szemekkel és veresborral beborozottan megjegyezte:
- Ha most betévedne ide az ördög, hamarosan a fogadós, meg a felesége függne az italpult felett, kitömötten…