Az erkélyünkre cinke száll.
Sárga s kék tolla pici nyár
félig fekete télben,

míg hull a hó, álmos fehér
olvadón ablakunkhoz ér,
s tűnődik volt-meséken.

A cinke sír, de enni kap, -
kis szárny, elugró pillanat,
tört lét csöpp semmi-létben,

míg hull a hó, álmos fehér,
egy elmúlt csend is visszatér,
fehér a feketében.

Fehér. Fekete. Fák. Hegyek.
Cinkés pillanat. Volt? Lehet, -
de már ki tudja hol van...

Hull a hó, s veszti szép színét.
Tél hátán árny az árnyra lép,
s hold hallgat volt-mosolyban.

Az ember sír, de enni kap
egy-egy cinkécske pillanat,
mely nem is gondol másra,

csak arra: hull, álmos a hó.
Haza? Nem volt. Csak hallgató
csend-fény ringatta, drága,

képzelet, amely nincseket
reményként látni vélt, s letett
vágy égi asztalára.

(2010)