Az új év elejének havas, utána meg esős napjai hangulatukkal is tűnődésre késztetnek. Újra áttekintem a polcaimon sorakozó könyveket. Írjak valamelyikről? Talán igen, írok.

Most, a 2010-es év januárjában, gróf Károlyi Mihály könyve még időszerűbb, mint amikor először jelent meg magyar nyelven. Bár a "vörös grófot", mint történelmi személyiséget, nem lehet kidobni az iskoláskönyvekből, nem véletlen, hogy jelenleg a "baloldalnak nevezett" politikai pártok sem használják fel, értékelik nagyra Károlyi Mihály könyvét, inkább hallgatnak gondolatairól, véleményéről. Nem véletlenül.
A "jobboldaliaknaknak nevezett" parlamenti pártoknál, persze, a Károlyi Mihály-ellenesség méginkább természetes.

Gróf Károlyi Mihály életútja azt példázza, hogy valaki becsületes igazságkeresése során saját nagyon előnyös társadalmi helyzetét, egyéni érdekeit feláldozva eljuthat egy "közösség-centrikus" társadalmi rend elismerésééig és igényléséig, nevezzük azt akár szocializmusnak, akár másnak. Eddig az erkölcsi magaslatig ilyen módon való eljutás azonban nagyon-nagyon ritka. Általában éppen az ellenkezője fordul elő, rendszerint tömegméretekben: nemes eszmék valamilyen módon és mértékig való elárulása. Jól láthatja ezt az, aki látni akar, akár az 1989-es "rendszerváltozás" alatti és utáni magyar (és világ-) állapotokból is.

Károlyi - véleményem szerint, más forrásokkal is összevetettem - hitelesen írja le az Osztrák-Magyar Monarchia idején saját körülményeit, küzdelmét a társadalmi reformokért, a háború ellen. Tevékeny híve és szorgalmazója volt a Duna-menti népek megbékélésének. Ma, amikor a hazai közéletet, sőt, az emberek mindennapjait még mindig oly gyakran mérgezi Magyarországon és a környező országokban a csoportérdekek által, többnyire álszent módon szított sovinizmus számos maradványa (bár az Európai Unió - saját léte érdekében is - igyekszik ennek gátat szabni), különösen fontos, megszívlelendő tanulságokat nyújthatna Károlyi könyve e földrajzi régió tekintetében is. Ehhez, persze, olyan becsületes magyarok kellenének, nagy számban, akik valóban az ország egészének javát akarják, akár - ha az ország érdeke úgy kívánja - saját egyéni érdeküket félretéve is.

Hiteles példákat ad Károlyi arra is, hogy az első világháborúban (amikor pedig az antiszemitizmus még korántsem volt olyan erős, mint később) miként érvényesült a zsidóellenesség. Résztvett az első világháború harcaiban, rangjának megfelelően "elitalakulatban". "Elitalakulatunkba néhány gazdag zsidó is bebocsátást nyert, de ezek később keservesen megbánták, hogy odakéredzkedtek. Tombolt az antiszemitizmus..." - írja.

"A bolsevik forradalom hatása a központi hatalmakra" c. fejezetben a valósághoz hűen állapítja meg: " Az emberek kezdték felismerni: a háborúért nem egyetlen nemzetet terhel a felelősség, hanem - elsősorban - a kapitalizmust és az imperializmust."
Hozzáteszem: amit akkor kezdtek felismerni, azt napjainkra az imperializmus hatékony manipulációi miatt a nagy tömegek előtt ismét homályba került.

No és ki írhatna nagyobb joggal az 1918-as "őszirózsás" forradalomról, mint Károlyi?
Polgári demokratikus forradalom volt ez, a világ egyik legvértelenebb, és jogilag "legalkotmányosabb" forradalma. A forradalom meghatározásában az a döntő: gyökeresen jobb társadalmat akar-e megvalósítani? Ha nem, akkor - bár nevezzék hazug módon forradalomnak - nem az. (Így Horthy Miklós helyesen nevezte emlékiratában "nemzeti hadseregének" fellépését ellenforradalomnak.)
Károlyi leírja az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlásának legfontosabb eseményeit, a forradalom kitörését, a köztársaság kikiáltását, majd pedig őszintén ír a hatalomra kerülés utáni kormányzás keserveiről. Károlyi régóta világosan látta, hogy a társadalmi-gazdasági reformok sorában mennyire szükséges a földreform. A földreform kérdésében kormányzati szinten is csak 1919 februárjára született megegyezés. Miért? Károlyi rámutat az igazságra: a "létükben fenyegetett feudális osztályok mind ellenségesebb magatartására", valamint arra: a szociáldemokraták, akiknek "nem voltak a parasztság körében híveik" (én teszem hozzá: számottevő hívük, L.M.) és időt akartak nyerni szervezeteik kiépítésére, szintén "szabotálták a földosztást". Az elfogadott földreform radikális változást jelentett volna a hazai birtokviszonyokban. Ám elkésett, és lényegében egy szép történelmi példára korlátozódott: Károlyi Mihály saját földjét osztotta fel.

Eltűnődhetünk azon, hogy a tömegek körében egyre erősbödő kommunista befolyás, melyet a kommunista párt a Károlyi-kormány ellen használt fel, helyes taktika volt-e az ország érdeke szempontjából? Mi lett volna, ha a kommunista párt inkább a Károlyi-kormány hatalmának megszilárdítását segíti?
Nem könnyű erre (mint általában ilyen történelmi-történeti hipotézisekre) választ adni. Ám annyi bizonyos: a háborútól függetlenül is nagy nyomorban élő hazai tömegek szenvedését a háború a kétségbeesésig fokozta, egyre többen felismerték, hogy az országban uralkodó nyomorért, a háború kitöréséért, a szembeszökő igazságtalanságokért, a háborúnak a kilátástalan helyzetben való folytatásáért elsősorban az "uralkodó osztályok" a felelősek. Így a tömegek radikálisabb változásokat követelő hangulata, a polgári demokratikus kormány iránti bizalmatlansága érthető volt.
A polgári demokratikus köztársaság a nagy túlerőben levő fegyveres külföldi hatalmak (az antant), és a forradalmat továbbvinni akaró belső forradalmi erők, valamint a belső ellenforradalmi erők szorításában roppant össze.
Ezt jól látta Károlyi is, aki bár nem adta át formálisan a hatalmat Kun Béláéknak, mint a sajtó akkoriban híresztelte, egyrészt el akarta kerülni a vérontást, másrészt addigi életéhez méltóan cselekedett, amikor nem volt hajlandó lehetővé tenni a belső ellenfordalmi erők győzelmét. Az antant fegyveres túlerejével pedig a polgári demokratikus kormány a tömegek támogatása nélkül szintén nem szállhatott szembe, erre a támogatásra viszont már nem számíthatott.

Az 1919-es Tanácsköztársaságról, annak ideje alatt a hatalommal már nem rendelkező Károlyi a szemtanú tárgyilagosságával ír. A tanácskormány szerepet ugyan nem adott Károlyiéknak, de fegyveres erejével őt és feleségét megvédte az ellenforradalmi erők bosszújától. Károlyi jól látja, hogy az új hatalom mit csinált jól, és mit csinált rosszul. Jogos csodálattal, elismeréssel ír a Tanácsköztársaság rövid ideig igen sikeres honvédelmi küzdelmeiről.

Az egyik nagy hiba a földosztás elmaradása volt, amely ugyan elméletileg érthető érveken nyugodott, de a valós igényeket, a parasztság földéhségét nem vette tekintetbe. Sok hiba volt a lakosság felvilágosításában is. "A templomokat ugyan nem zárták be, és vallása miatt ténylegesen senkit sem üldöztek, de a falusi lakosság "felvilágosítása" cínén - rendkívül rossz taktikai érzékkel - budapesti zsidó fiatalemberekkel végeztettek vallásellenes propagandát. Ezt az ügyetlenséget ki tudta használni a katolikus egyház és az ellenforradalom, amely közelgő győzelmében bízva ismét kezdte felemelni a fejét" - írja Károlyi.
A "vörösterror" áldozatainak számáról, a Tanácsköztársaságról szóló hazugságok, mocskolódások közepette, napjainkban is sokfelé hamis adat kering. Hadd szóljon erről Károlyi Mihály: "A vörösterror áldozatainak száma a magyar fehérbíróságok adatai szerint 234 volt. Ütközetben körülbelül 500 ember esett el. A fehérterror viszont, saját adatai szerint 5000 áldozatot követelt."

A Tanácsköztársaság összeomlása után, 1919 júliusában Károlyi Mihály feleségével együtt emigrációba kényszerült. Károlyi részletesen ír az emigrációban töltött életükről. Magyarországon Károlyit hazaárulással vádoltan perbe fogták. "A hazug vádat az egész reakciós sajtó örömmel felkapta, mert a soviniszta Magyarország sértett hiúságában boldog volt, ha valaki bűnbakot szolgáltatott neki, s ezzel enyhítette a háborús vereség okozta megaláztatást" - írja könyvében Károlyi. Bár a bíróság előtt a rágalmazó Windischgraetz herceg mintegy öt év húzás-halasztás után kénytelen volt vádját visszavonni, Károlyitól
senki sem kért bocsánatot és elkobzott birtokait sem kapta vissza. Csak 1946-ban, Nagy Ferenc koalíciós kormánya idején, mondta ki a magyar parlament károlyi teljes rehabilitációját. Birtokait - papíron - ekkor formálisan visszakapta.

Károlyi első emigrációjáról sok olyan tényt, tapasztalatot említ, ír meg, ami, akár kicsit is gondolkodni képes ember előtt, a mostani "piacdemokrácia" igazi arcát is közelebb hozza, segít felfedni a mai (bizonyos szempontból azonban nagyis régi) hazugságokat a kapitalizmus "szépségeiről", "demokratikus" voltáról.

A második világháború után új korszak kezdődött. Károlyival 1945 decemberében hivatalosan közölték, hogy távollétében pártonkívüli politikusként (Bartók Bélával, Vámbéry Rusztemmel, valamint Bölöni györggyel együtt) beválasztották a nemzetgyűlésbe, majd pedig 1946 januárjában Londonban levelet kapott Szakasits Árpádtól és Rákosi Mátyástól, akik megismételték kérésüket: térjen haza Magyarországra.

Károlyiék 1946 májusában hazatértek. Előzőleg már Tildy Zoltán protestáns lelkészt, a Kisgazdapárt vezetőjét választották meg köztársasági elnöknek (ennek okára szerintem egy másik könyv, az Októbertől októberig szerzője hitelességgel felel: Nagy Vince), bár erkölcsileg ez sokkal inkább Károlyi Mihályt illette volna meg. Károlyi azonban nem vágyott erre a posztra, kész volt sértődés nélkül szolgálni hazáját. Fogadtatása Magyarországon természetesen ünnepélyes volt.
Károlyi tárgyilagosan említi a "koalíciós évek" legfőbb problémáit. Ilyen volt a virágzó feketepiac, az egyre fokozódó, a csillagos égig felszökő pénzromlás. Azonban "Augusztus 1-én bevezették az új forintot. Ez a merész és önkényes rendszabály, amelyet a kommunisták kezdeményeztek, és hajtottak végre, sikeresnek bizonyult, és nagymértékben növelte tekintélyüket ebben az országban" - írja Károlyi.

Manapság nagy divat Rákosit elítélni, és ennek az a része nagyon helyes is, hogy nem kell Rákosi hibáit és bűneit (senkiét sem kell!) kisebbíteni. Miért kellene?! Ám olyan tárgyilagosan szinte senki sem szól róla, mint Károlyi, akit pedig az, hogy milyen sérelmeket szenvedett el a Rákosi-korszaktól, akár hevesebbé is tehetné, amikor Rákosi alakját bemutatja. "Rákosi ravasz, nyájas és diplomatikus, és időnként az egykori az egykori szerb miniszterre emlékeztetett engem, mert ugyanolyan könnyedén tudott órákig csevegni, kikerülve a kényes kérdéseket" - írja róla. Másutt megjegyzi róla: "Nehezen mozog, mert a horthysta rendőrség annak idején kegyetlenül megkínozta. Amikor letartóztatták, talpát cafatokká verték, évekig jóformán lábra sem tudott állni. Rákosi számos nyelven folyékonyan beszél, ezeket a nyelveket részben a börtönben tanulta meg. Önerejéből szerezte műveltségét, bámulatos a memóriája...", "...az embereket mintegy beskatulyázta előregyártott elgondolásainak galambdúcaiba, és ennek megfelelően kezelte őket."
Károlyi könyvében többek között Gerő Ernőről, Vas Zoltánól és Rajk Lászlóról, Varga Jenőről is megemlékezik.

Károlyi 1947 és 1949 között párizsi magyar nagykövetként képviselte az országot. Távol akarta magát tartani a hazai belpolitikától, másrészt úgy gondolta, - igen jó belátással és előérzettel - hogy ebben a pozícióban szolgálhatja legeredményesebben hazáját. Szolgálhatta is volna. Ám a bel- és külpolitikában egyre több olyan esemény történt, amely egyre inkább felzaklatta Károlyit, és elkeserítette. Jóindulatú reményeiben - szerintem - olykor, nagy politikai tapasztalatai ellenére, bizonyos naivitás is megmutatkozott. Egy ideig például azt képzelte, hogy Magyarország békéltető szerepet tölthet be Sztálin és Titó között, a szakítás azonban, melynek gyökerei mélyebb okokban keresendők, létrejött. Mindinkább előtérbe került a kommunista és a szociáldemokrata párt egyesülése is. Magyarország és a környező országok konföderációjának terve - Károlyi és egyes más haladó gondolkodású politikusok dédelgetett reménye - végképp lekerült a napirendről. Károlyi egyre inkább úgy érezte, hogy párizsi nagykövetként nem tud érdemleges munkát végezni, de a Mindszenty-ügy miatt egy ideig még nem adta be lemondását, úgy érezte: ennél diplomáciai úton még segíthet az országnak.

Károlyi - szemben az 1989-es rendszerváltás óta fennálló hivatalos véleménnyel, amely e főpapból szentet és mártírt igyekszik csinálni - sokkal valósághűbben ítélte meg Mindszenty politikai tevékenységét. "A papsághoz intézett pásztorlevelei közvetlenül és veszedelmesen támadták a kormány agrárpolitikáját, és közismert, hogy a falusi papok a legeredményesebb propagandisták. A kormány már-már túlzott türelmet is tanúsított irányában, végül azonban önvédelemből mégis erőteljesebb intézkedésekre kényszerült. Ha megengedik, hogy tovább folytassa tevékenységét, valószínűleg parasztfelkelésre került volna sor, és ennek elfojtása súlyosabb következményekhez vezetett volna, mint a bíboros bebörtönzése. A hercegprímás akkor is visszaélt a bizalommal, amikor a kormány felhatalmazása nélkül tárgyalásokat folytatott az amerkaiakkal és Spellmann bíborossal" - írja Károlyi, majd később hozzáteszi: "Mindszenty túllépte hercegprímási hatáskörét, és bűnösségét egy tisztességesen lefolytatott perben könnyen be is lehetett volna bizonyítani."
Tisztességes per... Károlyi ekkor még, maga jegyzi meg, nem szokott hozzá a Rákosiék által alkalmazott módszerekhez. Károlyi Rákosinak is, Gerőnek is írt arról, hogy a Mindszenty elleni per milyen katasztrofális hatással van a nyugati közvéleményre. Igyekezett rábeszélni a kormányt, hogy Mindszenty ítéletét változtassák át a bíboros Rómába történő száműzetésére. Kétségtelen, hogy ez sokkal okosabb megoldás lett volna.

Szaporodtak a törvénytelen letartóztatások. Károlyi a Rajk-pernél is mindent elkövetett, hogy tisztességes eljárásra bírja rá Rákosiékat, hiszen éles szemmel egykettőre átlátta a per koncepciós jellegét. Ám Rajkot halálra ítélték. Károlyi hiába mutatott rá a per során levő ellentmondásokra, kérte az ítélet végrehajtásának elhalasztását, és Rajk ügyének újratárgyalását. Hiába. Ezt követően - mint előre közölte is e szándékát - nyilvánosságra hozta a Magyar Köztársaság elnökének küldött táviratát. Ezzel megszakította kapcsolatát Rákosiékkal, megkezdődött második emigrációja, amelyből már nem volt visszatérés.

A könyv utolsó fejezete (címével megegyezően: Hit, illúziók nélkül) arra mutat, hogy Károlyi tisztán látta, tárgyilagosan értékelte saját életútját. Nagyon-nagyon ritka kivételként ebben a második emigrációjában is egy nemes, közösség-centrikus eszme híve maradt, nevezzük ezt az eszmét akár szocializmusnak, akár másnak. Károlyi szocializmusnak nevezte, de nem az elnevezés a lényeg. "Lehetetlenség volt továbbra is hazámban élni anélkül, hogy tiltakozni tudjak azoknak az erkölcsi elveknek a megsértése ellen, amelyeket a szocializmus lényegének tartok. Mert a szocializmus nem csupán gazdasági kérdés, hanem etikai kérdés is. A kapitalista társadalom megszűntetése nem sokat ér, ha a helyében nem egy magasabb rendű, igazságosabb és szabadabb rend kerül" - szögezi le könyve utolsó fejezetében.

Károlyi Mihály a hazafiasság, a becsület, a közösség-centrikus eszmét követő ember példaképe, - de, teszem hozzá gúnnyal, ennek a "piacdemokráciának" nevezett jelenlegi kapitalizmusnak talán szüksége van ilyen példaképekre? Szüksége van becsületesen gondolkodó hazafiakra?

Aki értő szemmel, gondolkodón, becsületes igazságkereséssel néz szét a mai Magyarországon (és a világban) könnyen megadhatja ezekre a kérdésekre a szomorú választ.

(Az "ÁLMOK, TÁJAK, EMBEREK" c. netnaplóból.)