Hol volt, hol nem, volt egy legény: Jóakaratú Jánosnak hívták. Jóakaratban nem is volt nála hiány, de cudarul üldözte a balszerencse. Tyúkokat nevelt - mind megdöglött valami ismeretlen nyavalyában. Szőlőtermését gyakran elverte a jég. Egyetlen lova takonykórban elpusztult. Így hát szegény volt János, pedig dolgozott eleget és józan életet élt, nem járt kocsmába, a jó borocskát csak mértéktartóan iszogatta és inkább csak ünnepnapokon. Egyetlen kedvtelése-szórakozása volt: kalandos könyveket gyűjtött, olvasgatott kincskereső utakról, kincses szigetekről. Ritka szabad perceiben álmodozott: egyszer neki is markába csap a szerencse, kincset talál.

A kincsnek nem akaródzott János szemébe ragyogni, de eszébe jutott a legénynek: van a padláson egy irdatlan nagy vasláda. Még az ükapjáé volt, de az is örökölte. Egyszer kutatott is benne, gyermekkorában. Most arra gondolt: talán abban a ládában rejtőzik egy érdekes könyv kalandos életű kincskeresőkről.

Az ilyen reményeket sokszor elfújja a szél. A szél pedig utat talált a padlásra és belefújt a vasládába is, amikor János kinyitotta. No volt abban a ládában ősegér rágta csizmakövület, régi, megfakult fényképekkel teli album, patkó lóláb nélkül, törött tajtékpipa, bagolyhuhogtató farsangi maskara. Ezek közül végül sárga papírforma valamit libbentett ki a szél, egyenest János kezéhez.
Nem papír volt az, de papír helyett használtak ilyet valamikor és állatbőrből készítették: pergamen. Rajta pedig, gondoljátok, titkosírással írt vagy legalábbis nehezen érthető, féligmeddig rejtelmes szöveg, firefura betűkkel, jelekkel.
Helyesen gondolkodtok, mégis tévedtek.

Nem volt abban az írásban semmi talányos. Kerek-perec kiolvasható volt belőle, hogy a Messzelátóhegy tetején, a szakadék felett áll egy hatalmas fa. Annak törzsébe vájt üregben csodálatos kincs található.
Megvakarta a fejét János: áll-e még az a tölgyfa, nem vágták-e ki, nem döntötte-e ki a vihar? No meg a Messzelátó hegy sem volt éppen közel, hanem távoli, idegen földön: Irgumburgumországban, ahol több a medve, mint az ember. Odáig lóháton is legalább hatvan napig tart az út - gondolta. Egyszer már járt arrafelé, katonakorában. Mégis: ha valaki a Balszerencse helyett esetleg a Szerencsével foghat kezet és nyeregbe kerülhet - az megér hatvan napot a nyeregben!
Lovat kellett vennie Jánosnak, mivel a sajátja elpusztult. Eladta két hízott disznaját, féltucat sovány libáját, meg a ház berendezésébõl ezt-azt. Összejött a pénz a lóra. Feltarisznyált, a házat gondosan bezárta és ellovagolt.
Jó lovacska volt, amit vett. Elég volt annak félszáz nap is a Messzelátóhegyig. Megtalálta a csúcson a fát. No de hogyan mászhat fel rá? Magas volt a fa, sima, csúszóskérgű. Ágak csak a tetején meredeztek összevissza, mint a fésületlen boszorkány borzas haja.
Fejét vakarta János, majd elővette szerszámosládáját. Készített egy hosszú létrát, azon felsétált a fa tetejéig. Megtalálta az üreget, belenyúlt. Igen, de éppen ekkor zörgést hallott lentről.

Fülelt János: hátha valaki utánajött a kincsért. Felhúzta maga után a létrát a fára és elbújt az ágak között. Akárki jött, ne lássa, hogy ő ott van.
A zörgés abbamaradt.
Ismét benyúlt János az üregbe. Talált ott egy emberfejnyi sárga gömböt. Dobogott a legény szíve erősen. Aranyból van ez a gömb?!
A gömb mellett kis bőrtasak is volt. Kinyitotta. Abban egy darab pergamen felelt az előbbi kérdésre ákombákom betűivel:

Ez a gömb csak sárgaréz,
de van úgy - az ember néz.
No de érd ám fel ésszel
azt, amit éppen nézel!

Meglepődött János, azt sem tudta merre, hova nézzen. A kezében levő rézgömbre vagy arra a nagyon szőrös, nagyon szarvas, nagyon patás ördögre, aki mégiscsak észrevette lentről őt és most nézte. Sőt, nem is maradt meg a puszta felnézegetésnél, hanem odakiáltott neki a fára:
- Hé ! Te ember ! Ne félj tőlem, nem eszlek meg! Sőt! Add nekem azt a vacak rézgömböt! Tízezer aranyat kapsz érte tőlem! Nem hiszed?! Nagy kincseskamrám van ám a messzelátóhegyi barlangban!
Hű! Tízezer arany! Megörült János a számára előnyösnek hitt ajánlatnak. Örömében-izgalmában azonban kiejtette kezébõl a rézgömböt. Az ráesett az ördög kobakjára. Úgy eldőlt a patás, mint a zsák.

Fogta János a létrát, leengedte a földre és iszkolt rajta lefelé, a rézgömbbel együtt. Nagyon izgatott volt: jó lenne az a tizezer arany! Ám ha az ördög magához tér azt hiszi majd: szándékosan ejtette a fejére a rézgömböt. No kifizeti majd szegény balszerencsés Jánost aprópénzzel!
A legény, úgy látszik, nagy izgalmában megnyomhatott valamit a rézgömbön, mert honnan, honnan nem, hatalmas szellem szállt alá a felhőkből. Kétszer akkora volt, mint a Messzelátóhegy, pedig az sem volt kicsi. Valami égi kocsmából vagy mulatságból jöhetett, mert igen vidám kedvvel mondott furcsa versikét:

Kicsinyítsek? Nagyítsak?
Pityipalkót tanítsak?
Vagy csupán tátsam a szám?
Mondd hát, mi kell, kiskomám!

János ugyancsak megszeppent. Most látott életében először szellemet és mindjárt ekkorát! Viszont, ha már kérdezték, nagy szerényen megemlítette: ő csak ennek az alélt ördögnek messzelátóhegyi kincseskamrájából szeretne kincset kapni. és abból is csupán csak annyit, amennyi ott található, egy huncut rézgarassal sem többet.

- Rendben! - hagyta jóvá a fura viselkedésű szellem és eltűnt.
Öt perc múlva a messzelátóhegyi barlangból tizenkét erős legény jött ki, mindegyik egy nagy vasládával. Honnan, honnan nem, két négylovas szekér is előállt. A legnagyobb testű legény, akinek övéről hatalmas kard lógott és fején óriási piros csákó büszkélkedett, János elé lépett, tisztelgett és megkérdezte:
- Hová vigyük ezeket a kincseket, Felséges Uram?
Meghökkent János, mert tényleg - hová is? Ezt nem tudta. Haza nem vitetheti, még azt hinnék: lopta. Börtönbe kerülhetne. Megint csak belerúgott az az átkozott Balszerencse! Így szólt hát tréfás-keserűen:
- Hová is? Vigyétek az én Seholsincs királyságomba, ott Nemlátható palotámba, és tegyétek le a Sohasekeresd trónteremben!
A legények nem lepődtek meg, még egy kicsit sem, nemhogy nagyon. Felugottak a kincsekkel megrakott szekerekre és elvágtattak.
János hopponmaradt, azazhogy ottmaradt lovastul, üres tarisznyástul, rézgömbbel a kezében. Ez utóbbit pedig izgalmában ismét csak megnyomhatta valahol, mert megint előkerült a szellem. Most is igen jókedvűen kérdezte:

Kicsinyítsek? Nagyítsak?
Pityipalkót tanítsak?
Vagy csupán tátsam a szám?
Mondd hát, mi kell, kiskomám!

Hátranézett János: hát vagy ezer ördög jött utána csattogó fogakkal, mérgesen. Mind annak az ördögnek a rokonsága lehetett, akinek a feje a rézgömbbel találkozott, és akinek kincseskamrája János és a szellem jóvoltából annyira megkönnyebbült. Megijedt János, felkiáltott:
- Kicsinyíts!
Úgy gondolta: őt kicsinyítse le a szellem, hogy elbújhasson az ördögök elől. A szellem viszont úgy értette: az ördögöket kicsinyítse le.
Jól sikerült félreértés lett belőle. Mindegyik nagy behemót ördög hangyácskányivá zsugorodott. Elfértek volna a legkisebb hangyabolyban is. Igaz, nem maradtak ilyen kicsinyek, mert később, ahogy múlni kezdett a varázserő hatása, ismét növekedésnek indultak. A fővezér-főrokon mégis így szólt a többekhez:
- Hagyjuk futni a kincsekkel azt az ütődött legényt, menjen a csudába! Kincseket könnyen szerezhetünk, de ha mégegyszer ilyen hangyányivá leszünk, felcsípnek bennünket a madarak és akkor nekünk annyi!

Abbahagyták hát az ördögök János üldözését. János lovát pedig szárnyas táltosparipává változtatta a szellem. Ez a táltosparipa száguldott el vele a nagy meglepetésbe: Seholsincs királyságba, amely nagyonis volt, nemkülönben a palotával, és annak tróntermében már ott ragyogott, szórta pazar pompával fényszikráit az ámuldozó szemekbe a tizenkét vasláda kincse: rubinpikkelyes, halat formázó arany nyakékek, legelő őzikéket mutató érmecskék, selyemvásznakra festett csodálatos képek, drágakövekkel kirakott markolatú kardok, tőrök, zenélő ékszerdobozok, dirmegő-dörmögő aranymedvék és csattogó szárnyú aranymadár-ötvösremekek, gyémántnyergű ezüstelefántok...
A hihetetlen értékű kincs, az őt királyként fogadó szolgasereg láttán János olyan izgatott lett, hogy, bár nem akarta, véletlenül ismét megnyomta valahol a rézgömböt. Jött a szellem, nevetős fátyolarccal, cseppet sem haragudott, csak rákezdte:

Kicsinyítsek? Nagyítsak?
Pityipalkót tanítsak?
Vagy csupán tátsam a szám?
Mondd hát, mi kell, kiskomám!

János a palota előtt gyülekező, zászlókat lengető, éljenző népségre-sokaságra mutatott:
- Ezúttal nagyíts! Már ezek vagy pityipalkók vagy sem, de nagyítsd meg a tudományuk! Taníts meg nekik minden okosságot, ami csak belefér a fejükbe, de a szívükről se feledkezz meg: tanítsd őket jóra-szépre, egymás szeretetére, békességre!
Nevetett a szellem. Intett a jobbkezével. Palota emelkedett ki a földből, rajta gyémánt betűkkel ragyogott: MINDEN TUDÁS ISKOLÁJA. Intett a balkezével: vaskos könyv szállt oda, rajta pirosan csillogott a címe: A JÓSÁG NAGY KÉPESKÖNYVE.
Ő maga pedig tanítóbácsivá lett, hóna alá csapta a könyvet és vidáman - bár tanítóbácsikhoz szokatlan módon - betáncolt a főkapun, - tanítani!

Boldogan királykodott János. Okos volt, igazságos, jószívű, - szerette a nép. Hanem legényember volt, s az ilyen előbb-utóbb lányok után nézeget. Már ez a természet rendje.
No de ezúttal nem akart kicsit túl sokat ez a királlyá lett János?
A szomszéd országban, felhőkkel cicázgató, kecses tornyokkal ábrándozó, madárhívogató várkastélyban lakott a Világ Legszebb Királyleánya: Szépszemű Szilvia.
János úgy érezte: Szilvike égi csodalény, s bár igencsak megakadt a szeme rajta, nem mert elmenni hozzá leánykérőbe, de még csak látogatóba sem. Ehhez nem volt bátorsága, mindössze ahhoz, hogy, mikor csak ideje engedte, ott lődörögjön Szilvike kastélya körül, szerelmes szívvel és epekedő szemekkel fel-felpillantgasson a királykisasszony ablakára. Egyik nap látta lentről a királykisasszonyt, - azon a napon örült. A másik napon nem sikerült megpillantania - azon a napon szomorkodott, mint a hetedik
napja tartó esős idő. Ám Szilvike is észrevette Jánost és úgy intézte, hogy minél kevesebb napon legyen szomorú a szomszédos ország egyre híresebb, de kissé különc királya. Miért nem jön fel hozzá a kastélyba, látogatóba?!

János nem mert felmenni, mert a világszép királykiasszony minden kérőjétől ezt kérdezte:
- Mit tudsz? Mit tettél eddig?
Azok nagy dicsekvőn sorolták mit tettek, jól kiszínezetten, meg még amit nem tettek is, mert azt is úgy vették, hogy megtehették volna, ha a volna ott nem lett volna. Mit számít egy kis költői túlzás - gondolták - ha ilymódon elnyerhetik a Világ Legszebb Királykisasszonyának kegyeit?
Szilvike viszont kikosarazta őket, egyiket a másik után. Így járt például Zümzüm királyfi, aki azt hirdette, hogy ő Száz Sárkány Megölője. A valóságban a száz sárkány nagyon minisárkány volt, illetve pontosabban csak a sárkányok igen távoli rokona: ártatlan gyíkocska.
Zümzüm királyfi sárkányfejet ugyan egyet sem hozott magával, de tanút hőstetteire százat is, csakhogy Szilvike keresztkérdéseire mindegyik tanúnak mondott személy csak hebegett-habogott, mindnek túl puha volt az orra: hazudott.
Szilvike Bumbum királyfinak is kiadta az útját, pedig az arról szavalt, hogy ő száz győztes csatában is volt már a legnagyobb bimmbummok előtt. Ez egyébként igaz is volt, de mind a száz csatában az ellenség győzött, és a "Bimm! Bumm!"-okat mondó ágyúk előtt Bimbum királyfi ijedt meg a leghamarabb, ő húzta fel leggyorsabban a nyúlcipőt. Ez utóbbi részleteket Bumbum elhallgatta a királykisasszony előtt, mert, gondolta, nem szép dolog a bőbeszédűség, legalábbis egy olyan katonás katonától, mint ő, semmiképpen. Szilvikét azonban a részletek is érdekelték, mire Bimbum csak hebegett-habogott vagy zavarában válasz helyett a habot nyalta le a habostortáról.

Szépszemű Szilvike királykisasszony innen is, onnan is megtudott egyetmást János királyról. Jó dolgokat. Még a vártoronyra szálló galambok is azt turbékolták időnként, hogy milyen kedves király az a János. S talán nem volt merő véletlen, hogy Szilvike legszebb, csipkésszélű, piros szívecskékkel díszített zsebkendőjét éppen akkor ejtette le a várkastély ablakából, amikor János az ablak alatt álldogált, és éppen János lába elé.
Most már az udvariasság összeszedette Jánossal maradék bátorságát. Kopogtatott a várkapun. Kinyitották előtte és János vitte, vitte a csipkezsebkendőt a pompás termeken keresztül, majd pedig mély hódolattal nyújtotta át a királykisasszonynak.

Szilvike mosolygó szemmel, de szigorúságot mímelő arccal mondta neki:
- Köszönöm! Különben, ne haragudj, tőled is megkérdezem: mit tudsz?
János irult-pirult:
- Hát ami igaz, igaz, felséges szépségű Királykisasszony, nem sokat tudok én. Tudok létrán fára mászni, - de ki nem tud? Tudok rézgömböt ördögkobakra ejteni, de ki nem tud, ha meglepődik és rézgömb is van, ördög is van? Tudok pityipalkónépséget szellemmel taníttatni, a tudás jó dolog, hasznos, - de nem én tanítom őket, hanem a szellem. No és... és... és tudom, hogy tudok egy leányt forrón szeretni, de hát ki nem tudna így szeretni egy olyan szépségesen gyönyörûséges, bájosan kedves, fenséges viselkedésű, okosságban utólérhetetlen leányt, mint az a leány, akibe én szerelmes vagyok?!

Most Szilvikén volt az irulás-pirulás sora:
- Ó, János király, azt hiszed, hogy én többet tudok nálad?! Még azt sem tudom, hogy szívemnek miért százszor kedvesebb az a nap, mint nap kastélyablakom alatt álldogáló mafla fiatalember, aki meg sem mer szólalni, el sem mer jönni hozzám látogatóba, mint az a sok királyfi, aki mind-mind nagyon bátor, sárkányokat győz le kedvemért pusztán a szájával, kard nélkül vagy más csodát test hihetetlen nagyotmondásával! Sőt! Ezek a hős királyfiak még ahhoz is elég bátrak voltak, hogy az én méltatlan kacsóimért előadják nekem oly könnyen fülöncsíphető füllentéseiket! Áruld el nekem, János király, ki az a szerencsés leány, akit te oly forró szívvel szeretsz!
- Ó, még a nevét sem merem kimondani! - sóhajtott János. Csak annyit árulhatok el: nemrégen hoztam vissza leejtett csipkés zsebkendőjét!
Szilvike királykisasszony szeme egyre nevetősebb lett, de azért folytatta a kérdezgetést:
- No és milyen régen volt az a nemrégen?!
- Csak tíz... tíz perce... - hebegte zavartan János.
Szilvike gyönyörű kezét János karjára tette:
- Érdekes! Én meg ezelőtt kerek tíz perccel ablakomból egy mafla legény lába elé ejtettem a zsebkendőm - ezt, ami a kezemben van! Halld hát királykisasszonyi parancsom, Jancsi! Csókold meg azt a leányt, akit szeretsz, de tüstént!
János nem kérette magát egy pillanatig sem. A narancs, az narancs, a parancs, az parancs!
Mivel pedig vannak hosszú, némán is sokatmondó csókok, amelyek rövidesen lakodalomhoz vezetnek, hát ez a csók is ilyen volt!
A lakodalmon minden ment, mint a karikacsapás, de azért Szilvike és János egyaránt kissé izgatott volt. Kezük összeért, megsimogatták a rézgömböt, de valahol mégiscsak úgy érinthették meg, hogy előhívták vele a szellemet. No még jókor! Pont ő hiányozzon a lakodalomról?! A szellem úgy vélte: előbb is hívhatták volna, hiszen már javában áll a bál. Némi szemrehányással harsogta:

Kicsinyítsek? Nagyítsak?
Most még kiket tanítsak?!
Vagy csupán tátsam a szám?
Mondd meg, ne legyen talány!

János elnevette magát:
- Nézd ezt a fényes lakodalmat, tisztelt Szellem, és tátsd a szád, ámulj! Illetve ne csak tátsd, de töltsd is, pecsenyével, pompás italokkal! A pityipalkók feje meg hadd pihenjen pár napig!
Erre a szellem is elnevette magát, kezet csókolt Szilvike királynénak, kezet rázott Jánossal, elmondta jókívánságait, és utána együtt mulatott, táncolt a vidám lakodalmas néppel. Nos lehet, hogy vannak rossz szellemek is, de ez a szellem kétségtelenül a jók közé tartozott!