*

A város esti látképe, oly csodálatos és oly elszomorító.
Apró fénypontok ezrei világítanak a nagy űr közepén.
Körülöttük semmi más csak a fekete sötétség.
Mi emberek olyanok vagyunk mint a városaink.
Megszületünk, vidám mosollyal az arcunkon élünk a semmi közepén, körülöttünk csak fekete mélység és csak azt várjuk mikor bukunk bele.
Miképpen a városok is elpusztulnak, falai romba dőlnek, s kialusznak az utolsó fények, úgy alszik ki az emberek szemében is a tűz.

**

Miért létezik remény, csak azért hogy felcsillanjon előttünk, s utána mint délibáb eltűnjön?
Miért van...
Miért vagyok?
Csak hogy küzdjek és szenvedjek egy egész életen át a semmiért?
Talán igen.

***

Jöjjön hát a vihar, csapjon le féktelen kezével és romboljon, döntse porrá hatalmas ölelésével városok ezreit.
Szakítsa szét az emberi szíveket a mennydörgés robaja, senki se élje túl a pusztítást.
Jöjjön hát az árvíz, tomboljon a folyó, lépjen ki örök medréből, s csillapíthatatlanul mosson el mindent.
Szétmállott koponyák milliói lepjék el a földet, rothadó maradványok szerteszét essenek.
S mindazok akik a fényt vágyták elérni, legyen övék a minden, a fehér semmi.