Őszben volt-nyár hullámzik vissza rám:
végtelennek udvarló óceán,
melyről azt hittem egykor, hogy marad,
s megcsalt piros, utazó pillanat.

Fecskék tűzdelte égő kék felett
el-elszálltak mosolygó istenek
és szóltak: - Ember! Nézz lelkünkbe már!
Az öröklét? A legrosszabb halál!

Nem hittem nékik akkor még, de most
más múltat látok, könnytől csillagost,
melyben, bár felszállt isten, pillanat,
öröm-mélyben bánat volt, hallgatag.

Anyám nincs itt. Apám fájdalma él,
s az Érthetetlen egyre csak mesél
és egyre inkább költő, mint magam:
csupán kételye és bánata van,

meg szavai, e görnyedt szellemek,
kérdeznek bár, de nincsen felelet,
s tudom miért, ó, nagyonis tudom! -
lélek és szó ott bolyong tévúton.

Most fáj az ősz, hullt nyár, eltűnt hazám,
fényszerető egykori óceán,
s az a csaló piros gyönyör, szabad, -
szívtől-szívig utazó pillanat.