Egy szegény vándor erdei kúthoz érkezett. Ivott volna belőle, de sem kötelet, sem vödröt nem talált, és amikor belenézett, nem látott le a fenekéig. Van-e benne víz egyáltalán?! - tűnődött.

Nem sokáig tűnődött, mert egy ördög közeledett a kúthoz. Jókora zsákot cipelt a hátán, majd pedig levette a zsákot és belelökte a kútba. A kútból csak sóhaj szállt fel, csobbanás helyett.

A vándor nem ijedt meg valami nagyon, mert találkozott már életében az ördögnél sokkal rosszabb fickókkal is.
- Miféle szerzet vagy, patás?! - tudakolta tőle.
Az ördög büszkén düllesztette ki szőrös mellét:
- Én Igazsághordó Ördög vagyok!
- Nocsak, te az igazságot viszed magaddal?! - lepődött meg a vándor. Ez szép dolog. Lám, az ördögöt sem szabad csupán a külsejéről megítélni!

Az ördög erre úgy elkezdett hahotázni, hogy majdnem beleesett a kútba:
- Micsoda nagy szamár vagy, te ember! Én az igazságot azért viszem magammal, hogy végül beledobjam ebbe a kútba, és azok a derék gonosz emberek nyugodtan alhassanak! Más igazsághordó ördögök pedig azért viszik magukkal, hogy alkalmas helyen a föld alá temessék el. Én nem fárasztom magam ásással, itt van ez a kút... Pokolian remek foglalkozás ez, Belezebubra mondom! Egyrészt Sátánország fizet érte, no fizethetne többet is, de azért nincs okom panaszra. Másrészt azok a becsületes gazemberek is elhalmoznak ezért a kis munkáért mindenféle jóval. A bibi csak ott van...

Itt az ördög elhallgatott.

A vándor már tűkön ült a kíváncsiságtól, szerette volna tudni hol a bibi, de a "bibi" okozója máris megjelent. Ősz szakállú, gyenge öregembernek látszott, de a látszat ezúttal tényleg csalt, mert kőkemény kézzel és fiatalos lendülettel akkora barackot nyomott az ördög fejebúbjára, hogy az vinnyogni kezdett a fájdalomtól. Az öregember honnan, honnan nem, hosszú kötéllétrát vett elő, leengedte a kútba, azon pedig mindjárt felmászott, kimászott a kútból néhány igazság. A szakállas apó rászólt az egyikre:
No szaladjatok gyorsan Füllentő Úrék Birodalmába, húzzátok meg a hazugok füleit, de emlékezetesre! Hadd derüljön ki, hogy valójában miként is volt az a volt!
Az ősz szakállú ember búcsúzóul mégegyszer barackot nyomott az ördög fejebúbjára. A patás ettől úgy elalélt, hogy csak sokára tért magához.
- Ki volt ez a különös öregember?! - kérdezte tőle a meglepődött vándor.
Az ördög jóideig ide-oda csapkodott, szitkozódott, köpködött, majd nagy mérgesen válaszolt:
- Ő nem más, mint az Idő! Mi kútba dobjuk, vagy eltemetjük az igazságot, de ő végül mindig újra és újra életre kelti, feltámasztja. Tönkreteszi a munkánkat. Csak tudnám miért csinálja ezt, ki fizet neki érte?!

A vándor viszont, miközben tovább ballagott, arra gondolt, hogy segíteni kellene az Időnek...