A hajnal felragyog,
új világ születik.
A fénylő, új Napot
vad álmok kergetik.
Tűzgömbként tündököl,
ám a táj még hideg,
de burkát tépve föl
reménnyel tölti meg.
Űzi a csúcsra fel
megannyi szenvedély.
Gátak nélkül szelel,
nem fenyeget az éj.

Vad déli lángolás.
A tűzben izzó kín
kelletlen útitárs
az álmok útjain,
s bár íve megtörik,
megtorpan, alászáll,
a növő kínt nyögik:
föld, vad s a búzaszál.

Az este kék egén
feltűnő áldozat;
elúszó szép remény,
s viszi az álmokat.
Igaz, elszállt a múlt,
s meddő lett a jövő,
de újabb célt gyalult,
mely új utat szövő.

A vak éj bár komor,
ittléte nem a vég.
Mindenütt csend honol
gyűjtve a szenvedélyt.
Nincs bennem félelem,
nincs bennem fájdalom.
A jövőt kémlelem,
a múltat vállalom.
Tudom, egyszer a lét
felgyújt egy új Napot:
csábító szenvedélyt,
ígérő holnapot.