Ülök a szobámban, egyedül és bambán,
nem kívánom a társaságot sem már.
Bámulom a monitort, de hiába minden,
háttérből a rádió szól, fecseg és híresztel.
Üvölteni tudnék, törni, zúzni,
a tehetetlenségtől a mélybe úszni.
A telefont nézem, várom, hogy csörren,
a lelkem fáj, hogy nem tudok semmit sem.
A bizonytalanság a legrosszabb társ,
vele vagyok, és nincs itt senki más.
Mi lett volna ha? Kérdezem untalan.
De már megtörtént, a csoda sem segít.
Segíteni szeretnék, de nem tudom miben,
nekem is fáj, ami megtörtént hirtelen.
Egymásra koncentráltunk, feledtük a külvilágot.
Hívnálak, de nem tehetem, és ez a kín megöl engem.
Holnap szilveszter, mindenki várja,
de én nem tudom, mi lesz utána.
Miért pont én vagyok a legszerencsétlenebb,
mikor végre egy kis boldogságra lelek.
Mindenki jókedvű, én csak ezt látom.
De mi van te veled? Annyira sajnálom.
Hozzád bújnék, simogatnám arcod,
rendbe jön minden, vigaszom hallod.
Muszáj, hogy így legyen, mert amire leltünk,
egy csodálatos dolog, amit megszerettünk.