Így, karácsony táján gyakran eszembe jut egy régi karácsony édes, várakozással teli emléke. Sok-sok karácsony elszállt azóta felettem, volt az életemben csillogó, örömökkel teli, volt szomorú, és elhagyatott, de gyermekkorom emlékeként talán az 1955-ös év szép, havas karácsonya maradt meg leginkább. Hat éves voltam akkor.

Emlékszem apámra, aki azon az őszön sokat utazott Budapestre, és mindig szomorúan, reményvesztetten érkezett meg.

Aztán, egyszer ragyogó arccal tért haza, kezében lobogtatva két piros fedelű útlevelet.
Mint drága kincset hordozta körbe a szobában. A háború után tíz hosszú évig nem volt otthon Erdélyben. Hiába sírt, zokogott benne a honvágy, a szülei, testvérei után való vágyakozás fájdalma, valami miatt mindig visszautasították útlevélkérelmét. Talán sokan emlékeztek még arra, hogy az egyik március 15-én, a magyarcsaholyi a templomtéren milyen lelkesen szavalta a Nemzeti Dalt.

Most azonban végre kezében volt ez a fontos úti okmány.
- Megyünk haza kislányom! Otthon leszünk, otthon leszünk karácsonyra Erdélybe! ölelt magához kitörő örömmel.

Fogalmam sem volt nekem még akkor arról, hogy mi is az az Erdély, de azt éreztem, hogy valami csudahely lehet. Apám meséjéből tudtam, hogy ott égig érnek a karácsonyfák és a Kárpátok ölelésében picike falvakat vigyáznak a hatalmas fenyőerdők. Nyáron csacsogva futnak tova a patakok, jéghideg frissességükkel hűsítik az arra járó vándort.

Nagy készülődés támadt. Honnan, honnan nem óriási bőröndökkel, táskákkal lett tele a házunk. Apám talán az egész Csonka-Magyarországot be akarta csomagolni és átcipelni a határon, hogy megoszthassa testvéreivel az itthoni viszonylagos szabadságot. Anyám szerencsére józanabb volt, így aztán a felesleges holmik kikerültek a bőröndből, helyüket celofánba, sztaniolba csomagolt ajándékok foglalták el.
De még így is négy hatalmas táskát töltöttünk meg és megannyi szatyorral megrakodva indultunk el a nagy útra.

Mikor, egy egész napos utazás után feltűntek a vonat ablakából Nagyvárad sápadt fényei, apám szemeiből az öröm és a bánat könnyei hulltak, hiba való volt anyám minden vigasztalása.
Késő éjjel, Szenteste éjjelén érkezetünk a sötét és elhagyatott tasnádi állomásra, ahol csak egy árván pislákoló vasúti lámpa fénye jelezte, hogy célunkhoz értünk. A vonat megállt, én a vonatajtóban vártam, hogy valaki leemeljen a magas lépcsőről. Apám ott állt mellettem, erősen szorította a kezem, és égő, hunyorgó szemekkel kémlelte a sötétséget. Várják-e, ki jöttek-e elibénk és hogyan jutunk innen tovább a hét-nyolc kilométerre fekvő szülőfalujába?
Csalódottság, reménytelenség tükröződött izgalomtól kipirult arcán. Hát nem várja senki?
Ám a sötétben ekkor, valahol a vagonokon túlról, felharsant egy érces férfihang, a nagybátyám hangja.
- Balázs László tanító Magyarországról itt van –e a vonaton?
- Itt vagyok, itt vagyunk, Bandi bátyám! kiáltotta apám és már semmivel nem törődve hagyott minket hátra a csomagjainkkal, rohant el a sötétben a jól ismert hang irányába.

De ekkora már ott állt előttünk András bátyánk is és könnyezve, boldogan emelt le a vonat lépcsőjéről.

- Tudod-e Gabika, hogy csengős szánnal jöttem érted? A Zőlce felé megyünk, ha nem alszol el útközben a dombok alján a világító hóban, megláthatod az angyalkát is, amint karácsonyfát visz a jó gyerekeknek, mosolygott rám kicsit huncutkodva.

Felkászálódtunk a szánkóra, engem anyám ölébe rejtettek, meleg bundák közé takartak. A szán megindult és a végtelennek látszó dombos halmok gyűrőjében elindultunk a falu felé. Ahogy kiértünk a határba egyszerre világos lett, a frissen esett hó fehérsége megvilágította az addig sötétségben burkolózó tájat. És én figyeltem, kutattam a havas messzeséget. Hátha meglátom. Minden áron angyalkát akartam látni, egy pillanatra sem hunytam le fárad szemeimet. Már-már feladtam, csalódott voltam, félrevezettek, nincsenek is angyalok.
A csöndesen sikló szánkó nesze lassan elringatott. Ám ekkor, ahogy résnyire felnyitottam a szemem, jobbra tőlem a dombok aljában egy fényességes, csillogóruhás nőalakot véltem felfedezni. Könnyedén szökkent a havas tájban, kezében megannyi ajándék, angyali szárnyain kis fenyőfa díszlet, Mosolyogva intett felém és én félelemmel vegyes örömmel visszaintegettem . Kiáltani szerettem volna, hogy látom, és ott van és nézzétek már ti is csukott szemű felnőttek! Talán mondtam is effélét, de nem figyelt rám senki.

Csak én láthattam az angyalt, életemben először és utoljára. Pedig de sokszor vágytam rá! Hányszor lestem és vártam a múlt idők karácsonyát, hogy egyszer még átélhessem azt a csodát!
Aztán rájöttem, angyalt csak tiszta, melegszívű ember láthat. Csak olyan tiszta, olyan hófehér lelkű, mint, amilyen a gyermekek ártatlan szíve.