Síró alkonyon derengve
rogyik meg a Nap,
s lázas fejét dugja rejtve
át a föld alatt.
Komor, megizzadt felhőket
dob magáról el,
s minden árnyat, mik megdőltek,
méla vég ölel.

A szűrt fényre lágy sötétet
önt az éj szava,
s szónoklatára feléledt
elhalt ritmusa.
Még a Hold sem szór a tájra
karcos dallamot,
az egész világ egy árva,
néma tetszhalott.

S te csak úszol két keréken
át a semmiben,
álmodó lelked száll tétlen,
s szánt a nyílt vízen.