Milyen lehet a kanadai erdő?
A magyarnál, úgy gondolom, sötétebb.
Benne fenyegetőbb a végtelenség,
s felette fényteltebb a csillagének?

Aki fáradt, ott is mesére vágyik:
házacskára szíves mézeskalácsból,
s a kályhaközel meleg duruzsára,
amit lángszoknyás remény átvilágol?

…és a vizek? A nagy tó-óriások
mint emelnek vállukra fényt és árnyat?
…és rajtuk más a piros nyugtalanság,
mint Balatonon alkonytánc-varázslat?

A lélek ott is álmodón magányos
mire megérik, s szomorú a Szépség?
S ott is annyi saját-zsebéig-látó
tülekedő, ki önérdekkel néz szét?

Túl sok a kérdés? Talán igazad van
és, azt hiszem, úgyis tudom a választ:
a Szépség telt rejtőző félelemmel,
s mindenütt úr aranyborjú-imádat.

Amit kerestem, az nincsen seholsem:
annyira vágyott, tisztaarcú Holnap,
amely közelt hoz át a végtelenből,
s minden búcsút szebb kezdettel ragyogtat.

Az erdők, persze, sötéten is szépek
és olykor tréfás hangok áthuhognak
félelmeinken, s majdnem elfelejtjük,
hogy sehol sincsen nyugodt álmú holnap,

mert tájain a felfordult világnak,
könnycseppesnek, sebeink mélyén láz van,
tele égő, fájó kérdőjelekkel,
magyarhonban éppúgy, mint Kanadában…