/A

Akár megvadult zerge,
bősz, sebesen cikázón,
mindig kerestem egyre,
a tágas létsíkságon
a kitűzött célt,
mit lelkem remélt,
de el sosem ért.

Hogy hol van az én zászlóm?
Akár megrettent katona
egy elsöprő ütközetben,
kinek se élte, se hona,
úgy, kétségek közt kerestem,
s mégsem találtam meg soha.

Már csak ballagok a réten.
Nem rohanok, tán már értem,
nem számít, hogy merre megyek,
az út egyenes vagy ferde.
A lényeg, hogy boldog legyek.
S a táj? Kopár, sivár hegyek;
… hisz ott is él a zerge.


/B

Él s virul legelve
silány táplálékát.
Szabad, boldog lelke
folyamhordalékát
őserővel telve
hordja szakadékon,
roppant csúcsokon át.
Fején simulékony
szarupár-koronát
büszkén az ég felé
tart gondtalan, némán.
Gyapjas halántékán
a gondréteg vékony.
Bár szabadon él, ám
merev s nem hajlékony
tag a lélekszférán.
Féktelen-szabadon
öröklött ösztönét
élve a falakon,
boldogan tépi szét
az elme gond-baját,
hisz nem tud s nem is lát
birtokánál tovább.
S tán épp ettől boldog,
hogy kognitív gondok
nem gyötrik az eszét.