Világvégi kis falu melletti erdőben különös kútra lelt egy parasztlegény. Amikor lepillantott a mélybe, a víztükörben sohasem látott szépséges tájak ragyogtak fel, ezüst- és aranyruhás tündérkék táncoltak, és csodálatos zene szállt felfelé.
A legény nagyon könnyűnek, boldognak érezte magát, szinte repülni tudott volna örömében.Vidáman szaladt hazafelé. Útközben itt is, ott is elújságolta a nagy felfedezést.
Nosza, tódultak az emberek, hogy lássák, hallják a kútbeli varázslatot. Ám nem mindenki ezeket látta, hallotta: egyesek szemébe félelmetes, undorító szörnyek képét küldte a kút mélye, ijesztő hangok kíséretében. Utóbbiak sokáig nem tudtak megnyugodni, éjjelente rémálmok gyötörték őket.

Az ország királya trónra, koronára érdemtelen, gőgös, kegyetlen, népét sanyargató ember volt. Magát, persze, jószívűnek, nagylelkűnek, igazságosnak képzelte. Hízelgő udvaroncai naponta százszor is ilyesféléket ismételgettek előtte.
A felséges úr is felkereste a kutat, belenézett, de a mélyből iszonyúan vad fizimiskák bámultak rá vissza és ijesztő morgás felségsértette fenséges füleit. Ezen előbb meghökkent, utána mérges lett, mégutána pedig megparancsolta: a Királyi Tanács nagyszakállú, kisszakállú és szakálltalan tagjai fejtsék meg a rejtélyt. Miként lehetséges, hogy ő, a király, riasztó képeket látott a kútban, miközben sokan, méghozzá nemegyszer egyszerű, rangnélküli emberek, a legszebb tájakban gyönyörködhettek?! No aki erre elfogadható választ ad, annak ezer arany üti a markát!

A tanácstagok egyrésze sokáig tűnődött, játszott a szakállával, másrésze, a szakálltalanok, pedig ide-oda bámultak, de nem tudtak kisütni semmi okosat. Azaz mégiscsak akadt kivétel. Egyikük nagyon jó megfigyelő volt, ráadásul szókimondó ember. Bátran odaállt a király elé:
- Felséges Uram, én, szíves engedelmével, megadnám a választ! Észrevettem: akinek rossz a lelke, annak szemeit, ha a kútba néz, rémképek riogatják. A jólelkű emberre viszont virágokat ringató tájak, boldog arcok néznek vissza a kútból, fülét pedig édes muzsikaszó gyönyörködteti.

Az öntelt király úgy vélte: ez a magyarázat nem elfogadható, de arcátlan szószólója elfogattatható. El is fogatta, börtönbe vitette az egyenesszavú bölcset. Ő maga pedig dühösen, fenyegetően fordult a Királyi Tanács tagjaihoz:
- Nos Önök mind tökfilkók vagy olyan kényesek, hogy ezer aranyért meg sem pöccintik sem becses kalapjukat, sem észkereküket?! Majd teszünk róla, hogy ne így legyen!

Megijedtek, egymásra néztek a tanácstagok. Egyikük, a főhízelgő, akit háta mögött Simanyelvűnek gúnyoltak, földigérő hajlongások közepette, nagy mézesmázosan így szólt a királyhoz:
- Örökké fénylő hírű és dicsőségű, Felségesen Fenséges Urunk! Én, szerény szolgád, úgy vélem, megfejtettem a különös kút titkát, azt, hogy miért jelentek meg vigyorgó szörnypofák víztükrén, amikor belenézni méltóztattál! Még ezek a szörnyek is látni, csodálni akarták dicsőség övezte fenséges arcod, daliás termeted, és meg akarták kérni Felséged: tekintse őket is, a pokol lakóit, hűséges és alázatos szolgáinak. Ó, Dicső Király, nemcsak a hihetetlen Magasság, de a mélységesen mély Mélység lakói is azért esedeznek, hogy Felséged, a Bölcsesség és Igazságosság Királya, uralkodjon felettük!

A királynak ez a válasz már tetszett, igencsak. Kegyesen rábólintott és utasítást adott, hogy a szépszavú, okosan szóló tanácstag markába számolják le az ígért aranyakat. Ő maga pedig másnap, kíséretével, ismét felkereste a varázslatos kutat, hogy jobban megismerkedjen a benne lakozó, csúf, de őt uralkodójuknak kívánó, jövendőbeli alattvalóival. Kíváncsiságában azonban túlságosan áthajolt a kút szélén, megcsúszott és beleesett a kútba. Örökre eltűnt, őreivel együtt, akik utánaugrottak, hogy kiszabadítsák.

A hízelgő udvaronc zsebeiben ugyanebben a pillanatban bolhává változott mindenegyes aranypénz. Ez a meglepő változás korántsem meglepőt hozott a csalafinta tanácstag viselkedésében. Akárhogyis nem akaródzott ugyanis neki, csak neki kellett állnia illetlen módon vakaródznia, mert a bolha nem csak nagyon ugrálós, de igen csípős fajta!