„Egyes démonok [...] a csalfaság szellemei – példának okáért az a hazug lélek volt ilyesféle, aki Aháb próféta szájából mászott elő. Ezeknek a fejedelme Python, a kígyó...”

(Agrippa von Nettesheim: De occulta philosophia)


„Tudok, többet, mint az úgynevezett tudósok. Tudom, hogy fent éppúgy van, mint lent. És más tudnivaló nincs.”

(Umberto Eco: Il pendolo di Foucault)


I / MEGÉRKEZÉS A SZURDOKBA

Bár nem vagyok embergyűlölő, világéletemben hajlottam a remeteségre.
Igaz, a férfiakat egymagukban elviseltem volna – az asszonyokat és gyerekeket szerettem is –, de régóta fullasztott a piacok, kikötők és politikai gyűlések levegője. Legtöbbet forgatott olvasmányom pedig még a krisztusi korban is a Robinson Crusoe csonkítatlan magyar fordítása volt (a Teremtés könyve mellett).

*

A fentiek ellenére nem minden balsejtelem nélkül érkeztem meg Titusz unokabátyám kastélyába, alig egy hónappal korai halála után, nehéz málhámmal, mely javarészt kétszersültet, szárított halat, cukrot, teát és vágott dohányt tartalmazott. Hátizsákom aljába gyömöszölve néhány ujjas, fehérnemű és fél tucat gyapjúharisnya is megbújt. Olvasnivalót egyáltalán nem hoztam magammal, mert tudtam, hogy új lakhelyem dugig lesz könyvvel.
A zord sziklák csöppet sem voltak hívogatóak a Kárpátok közt elterülő szurdokban (bár a kastélytól nem messze tiszta vizű forrás fakadt); mindamellett jóleső érzéssel költöztem be, hiszen kedvelt rokonom méltónak talált arra, hogy örökül hagyja rám búvóhelyét.
A hajdani Voinea–Maiorescu-birtok, melynek határában mohlepte, százados fenyőóriások magasodtak, évekig lakatlan volt. Miután a falakat építtető bojár hanyatt-homlok elhagyta – nemsokára a temesvári tébolyda „úri” szárnyában kötött ki –, a kastély gazdátlanul porosodott... Végül unokabátyám vásárolta meg az örököstől, aki (állítólag) elégedetlen volt a jövedelemmel, melyet a siralmasan kiszipolyozott föld nyújtott; e vétel nem volt éppenséggel megfontolt cselekedet. (Nincs okom köntörfalazni: a megfontoltság semmiképp se tartozott a H. família erényei közé.)
Haller Titusz Farkas régészetet és etnográfiát tanult előbb Krakkóban, később – egy szerelmi csalódás után – Bécsben és Párizsban. A Sorbonne-on végzett, ahol bele-belekóstolt az irodalomtudományba, sőt saját szakállára vallástörténettel is foglalkozott. Szerteágazó tanulmányai befejezése után három évet töltött a maja indiánok romvárosaiban, majd ugyanannyi időt Tibet eldugott hegyei közt; rebesgetik, hogy hazafelé jövet vargabetűt írt le, s útba ejtett egy sivatagi kolostort is, ahol különös látomásai támadtak. Ám erről ő maga sohasem beszélt...
A királyi Romániában több egyetem katedrája várta az időközben hírnévre szert tett fiatal régészt. (E hírnevet a francia folyóiratokban hébe-hóba megjelenő, de annál nagyobb vihart kavaró tudományos cikkeinek és a bennük vázolt hipotéziseknek köszönhette.) Ő azonban még Kolozsvárra sem fogadta el a professzori kinevezést, hanem megvásárolta a rossz hírű Voinea–Maiorescu-birtokot – igaz, példátlanul alacsony áron –, s hozzálátott a kastély átalakításához. Fáradhatatlanul dolgozott. Nagykezű szász kőműveseket hívott Szebenből, míg a kubikosmunkára környékbeli cigányokat szerződtetett (akik szerint a birtokon magasló roppant fenyők gyökerei a pokolig, felső ágai a mennyországig nyúltak). Ezután minden teketória nélkül lebontatta – egy kivételével – az összes melléképületet, a főépületet pedig úgy „korszerűsítette”, hogy az messze túltett a csöndes romboláson, amit fennállásának száz éve a kastéllyal művelni tudott...


II / AZ ARCHITEKTÚRA FURCSASÁGAI

Jómagam természetesen nem voltam tisztában e változások méreteivel, amíg személyesen birtokba nem vettem az ódon házat. Ekkor fedeztem föl, hogy unokabátyám a kastélynak csupán egyik szárnyát kímélte meg, a másik oldalt és a homlokzatot teljesen átépíttette (korábban csak annyit észleltem, hogy a déli szárnyon egy őrtoronyfélét rakatott a földszint nyakába).
A kastély eredetileg tágas, de alacsony, mindössze kétszintes épület volt, hatalmas padlástérrel, ahol Erdély falusi életének sajátságos kellékeit tárolták. Itt-ott lenyűgöző fenyőgerendákból épült. Ezekből Titusz a rá jellemző gondossággal (ami különös ellentétben állt vakmerőségre hajló természetével) megőrzött néhányat, így bizonyítva, mennyire tisztelte a régi ácsok keze nyomát.
Egyébként a Haller család szóban forgó ága már évszázadok óta élt Hunyad vármegyében, mikor unokabátyám elhatározta, hogy felhagy utazásaival, s szülőföldje legeldugottabb sarkában telepszik le. Alig öt esztendeje volt még hátra. Én 1940 nyarán vettem birtokomba a kastélyt, testamentumának megfelelően; furcsamód épp aznap, amikor a németek harc nélkül bevonultak Párizsba, egykori tanulmányainak színhelyére...
Az épület hajszálpontosan olyan volt, ahogy ő hagyta, merőben idegen az erdélyi tájtól, mert – noha a kőalapzat, a tetőgerendák és a kandalló fölött ágaskodó kémény megőrizte archaikus jellegét – úgy megváltozott, hogy joggal tűnt több nemzedék alkotásának. (Sajátos módon csak egyetlen kandalló szerénykedett az egész kastélyban.)
Bár az átalakítások szemmel láthatólag unokafivérem kényelmét szolgálták, volt egy változtatás, amely már akkor meghökkentett, mikor Titusz végrehajtotta, s amelyre sohasem adott elfogadható magyarázatot. Toronyszobájának keleti falába jókora, tojásdad ablakféleséget épített be – alighanem tejüvegből csiszolták –, melyről csak annyit árult el, hogy ősrégi. Talán ázsiai bolyongásai során bukkant rá. Egyszer Jáfet lencséjének titulálta – sose tudtam meg, miért nevezte így –, s hozzáfűzte, hogy „föltehetőleg az Ararátról származik”. Mindez számomra teljességgel érdektelen volt; az igazat megvallva, unokabátyám rögeszméi akkoriban még nem foglalkoztattak eléggé ahhoz, hogy fürkésszem a titkot.
Utólag viszont azt kívántam, bárcsak megtettem volna, mivel alig rendezkedtem be a kastélyban, fölfedeztem, hogy különc rokonom élete nem a földszinten zajlott, hanem a toronyszobában. Ott tartotta pipagyűjteményét, több száz tudományos és egyéb könyvét, valamint feljegyzéseinek, töredékben maradt cikkeinek paksamétáit, s ott dolgozott a tanulmányain is, melyekhez a gyulafehérvári főiskola könyvtárában gyűjtött anyagot, míg öröklött tüdőbaja ágynak nem döntötte...

*

Tudtam, hogy a kettőnk eltérő életmódja miatt néhány módosítást kell majd végrehajtanom – jól felfogott érdekemben. (Ide kívánkozik, hogy Bukarestben én se szégyelltem beülni Eliade vallástörténeti előadásaira – már csak a korszellem okán is –, de attól tartok, összehasonlíthatatlanul kevésbé hatott rám e tudományág, mint tehetségesebb unokabátyámra.)
Mivel nem akartam túlságosan nyomasztónak érezni a világtól való elszigeteltségemet, még a legelején beszereztem egy tűrhető állapotú tranzisztoros rádiót, amelyen keresztül figyelemmel kísérhettem a háború fejleményeit.
Ezután habozás nélkül visszaköltöztettem az életet a földszintre. Vagyis – izmaimra büszkén – magam cipeltem le néhány fényűző bútordarabot a toronyszobából, mely iránt kezdettől különös viszolygást éreztem. Részint azért, mert túl élénken idézte emlékezetembe a halott szófűzését és taglejtéseit (őt, aki sohasem foglalhatja el többé meghitt zugát a kastélyban), részint azért, mert az egész helyiség természetellenesen csúfnak, hűvösnek és szomorúnak tűnt, s valami megmagyarázhatatlan fizikai kényszerrel taszított. Ez talán abból eredt, hogy a szobát eleve idegennek éreztem, mint ahogy soha nem értettem igazából Titusz unokabátyámat sem.
A tervbe vett változtatásokat mégse volt olyan könnyű megvalósítani, mint hittem az első napok derűlátása közepette, mert hamarosan ráébredtem, hogy a „bagolyfészek” az egész kastélyra árnyékot vet. Egy misztikus bölcselő szerint a házak elkerülhetetlenül falaikba építik gazdájuk jellemét... Ha viseltek is magukon valamit a régi falak a Voinea–Maiorescu bojárcsaládból, bizonyos volt, hogy ezt rokonom megsemmisítette, mihelyt átépíttette a kastélyt, mert az most Haller Titusz Farkas jelenlétéről tanúskodott – néha szívszorító elevenséggel.
Unos-untalan az a kínos érzés vett erőt rajtam, hogy nem vagyok egyedül, megfigyelnek, ellenőrzés alatt tartanak. Ám hogy kik, honnan és miért, azt még jó darabig homály fedte...
Talán a kastély tökéletes magányossága volt az oka, de úgy rémlett, mintha unokafivérem kedvenc szobája valamiképp élne, lesné a visszatértét, akár egy állat, amely nem tudja, hogy közbeszólt a halál, s gazdája, akire türelmetlenül vár, többé nem tér haza. E képzet miatt szentelhettem a toronyszobának a megérdemeltnél nagyobb figyelmet.


III / LÁTKÉP A LUGOSI BORDÉLYBÓL

Amikor egyszer Déván jártam, vettem egy aránylag jó állapotban lévő automobilt. Azt hiszem, rossz vásárt csináltam, mert a nehezen járható hegyvidéki terepen a postát és minden egyebet is szekérrel szállították; én lehettem az egyetlen, aki nem sajnálta a gépkocsiját a meredek utakon, megkockáztatva a tengelytörést vagy más bosszúságot.
A legsűrűbben Lugost kerestem föl, ahol már korábban is beszereztem a nélkülözhetetlennek vélt holmikat, melyeket aztán hátizsákban vittem föl a kastélyhoz. Úgy gondoltam, hogy egy szenvedélyéhez egyre hűtlenebbé váló alpinistától elvárható ennyi testedzés. Végül mégis győzött a kényelemszeretet, és attól kezdve a lugosi szatócs saját kezűleg pakolta be az eladott árut a nem csekély feltűnést keltő automobilba.
Ez a feltűnés nem maradt el a bordély előtt se, ahová a szatócsboltot elhagyva rendszerint megérkeztem. Az utcagyerekek éppúgy megcsodálták a domború motorháztetőt és a tekintélyes lökhárítót, mint a kapuban cigarettázó örömlányok. Sőt, a bordélyházat kemény kézzel igazgató Madame Petrescu szemében is nőtt az ázsióm, aki így minden tőle telhetőt elkövetett, hogy Doina hamar a rendelkezésemre álljon; tudta, hogy csak őmiatta járok oda.
Egy keveset persze várakoznom kellett. Olyankor Maupassant novelláit olvasgattam a szalonban, vagy a hegyekre nyíló széles ablakon bámultam kifelé; tiszta időben az ég a Kárpátok fölött majdnem mindig fehérbe játszott, mintha a hó fénye rávetült volna. Az első, alacsonyabb ormok kékes alapszínéből pedig megkapóan emelkedett ki a többi csúcs, kőujjaival szinte érintve a gyilkosan ragyogó napot. (Furcsa, hogy a kastélyban sose kerültem költői hangulatba, és a hegyeknek se szenteltem annyi figyelmet.)
Az olyan pompás látképek, amilyenek időnként a bordély ablakából tárultak elém, észrevétlenül belopják magukat a lelkünkbe, akárcsak a boldogság emlékei. Az ember nézelődik, mereng, meghatódik; végül részeg lesz a puszta látványtól.
Aztán megjelent Doina, kézen fogott, fölvezetett a félemeleti szobájába, s én nemsokára egy hasonló érzéseket keltő, mégis merőben más látványtól részegültem meg…


IV / A BAGOLYFÉSZEK MELEGE

Ahogy már említettem, néhány dolgot lehoztam a kastély földszintjére, közöttük egy igen szép, kissé ódivatú karosszéket, ám valami arra késztetett, hogy idővel visszavigyem. Egyfajta kényszer hatására azt képzeltem, hogy a széket, amelyben először olyan pompás ülés esett, másvalakinek – az enyémtől különböző – alakjára szabták, s így kényelmetlen a számomra; vagy hogy a világítás odalenn gyöngébb, mint fenn; ugyancsak ezért vittem vissza a toronyszobába a könyveket és följegyzéseket is.
Kétségtelen, a helyiség szöges ellentétben állt az épület többi részével. Unokabátyám földszinti otthona sok szempontból olyan prózai volt, amilyen párizsi szállása lehetett a Quartier Latin negyedben: bár minden kényelemmel el volt látva, nemigen viselte a gyakori használat nyomait (leszámítva a félig-meddig laboratóriumnak is berendezett konyhát).
Ezzel szemben a toronyszoba másként tűnt kényelmesnek; utánozhatatlan, noha kissé aggasztó lakályosság benyomását keltette. Nehéz szavakba foglalni, de azért kísérletet teszek rá, hogy megmagyarázzam. Olyan volt, akár egy kunyhó, melyet tulajdonosa szemlátomást magának épített, ám mintha számos, különféle jellemű és vérmérsékletű vendég használta volna; mindegyik itt hagyott magából valamit a falak repedéseiben és a levegő molekuláiban – anélkül, hogy megnyugtatóan azonosítani lehetett volna e nyomokat.
Tudtam, hogy Titusz a halála előtti években visszavonultan élt; a gyulafehérvári könyvtárba tett meglepetésszerű látogatásain kívül nem járt sehová; látogatókat sem hívott, s ha nagyritkán betoppantam hozzá – mint hegymászó el-elvetődtem a környékre –, bár kifogástalanul udvarias volt, lerítt az ábrázatáról, hogy csak a távozásomra vár, s így egy-két óránál tovább sose maradtam...

*

Őszintén szólva a toronyszoba baljóslatú atmoszférája meggyöngítette kezdeti elszántságomat. A földszint megfelelt céljaimnak: elfogadható otthont nyújtott, s nem volt nehéz a mennyezet fölötti világot kiverni a fejemből; az egész ügyet későbbre halasztottam, míg végül túlságosan jelentéktelennek tűnt ahhoz, hogy időt fecséreljek rá.
Különben is: gyakorta napokon át távol voltam, és semmi sem sürgetett, hogy bármit is kezdjek a kastéllyal. Útközben egyébként kerültem az ismerkedést; nővel is csak Lugoson akadt dolgom. (Mi tagadás, a tüzes Doina öle továbbra is vissza-visszavonzott a városba.) Amikor pedig „odahaza” tartózkodtam, a vakablak melletti hintaszékben lógattam a lábamat, vagy pedig egy Genfben nyomtatott alpinista kézikönyvet fordítgattam, pirulva nyelvtudásom hiányosságain. Fél füllel a rádiót is hallgattam; így tudtam meg, hogy a román király kénytelen-kelletlen átengedte az oroszoknak Besszarábiát... Egyszóval, unokabátyám végakarata teljesült: a kastély gazdára lelt, s birtokomat senki sem vitatta el tőlem.
Minden rendben lett volna – miután már alig törődtem a toronyszobával és a vele kapcsolatos megvalósíthatatlan terveimmel –, ha nem történik néhány kisebb-nagyobb esemény, mely alaposan felkavart. Kezdetben elenyésző dolgok voltak, semmitmondó, szinte észrevehetetlen jelenségek. Az első alig másfél hónappal a beköltözésem után történt, s hetekig eszembe sem jutott összefüggésbe hozni a későbbi tragikus eseményekkel.


V / A TÚLVILÁGKUTATÓ ÁRNYÉKÁBAN

Egy éjszaka a földszinti nappaliban üldögéltem a kandalló előtt, s Lovecraft The Gable Window-ját olvastam az egyik amerikai ponyvamagazinban – melyre az X jelű könyvespolcon bukkantam rá, épp a Dracula legfrissebb francia fordítása és egy német nyelvű Frankeinstein közt –, mikor az ajtón (?) macskaféle állat kezdett kaparászni. Annyira jellegzetes volt a hang, hogy föltápászkodtam, s kézilámpásommal meg kovás puskámmal körüljártam a kastélyt; még azt a nyikorgó oldalajtót is megnéztem, mely az épület legkorábban elkészült szárnyához vezetett. Színét sem láttam az állatnak: beleveszett a sötétségbe vagy felszívódott a sziklákra hulló holdsugárban. Rikkantottam kettőt-hármat, minden eredmény nélkül. Alig ültem azonban vissza olvasmányomhoz (mely mintha rólam szólt volna), amikor a kaparászás megismétlődött; vagy fél tucatszor zavart meg, de bárhogyan igyekeztem, sehogy sem sikerült megpillantanom a karmok viselőjét; végül annyira felpaprikázódtam, hogy ha akkor puskavégre kerül a nyavalyás, talán le is puffantom.
Önmagában ez az eset olyan hétköznapi, hogy kár lenne több szót vesztegetni rá. Hát nem lehetséges, hogy egy kóbor állat, amely unokafivéremet jól ismerte, engem pedig sose látott, elinalt a felbukkanásomra?
...Ám nagyjából két hét múlva hasonló dolog történt, igaz, egyvalamiben szembetűnő módon különbözött az előzőtől. Macskakaparászás helyett most öblösen hörgő hangot hallottam, mintha egy sebzett elefánt kapkodott volna levegő után az ablakok előtt, s ettől irracionális rémület kerített hatalmába. Ugyanaz történt, mint a múltkor: tisztán hallottam a hangot, de semmit se láttam. Füleltem; nem volt ott semmi – csak a megfoghatatlan zihálás. Elefánt az erdélyi havasok közt? Képtelenség.
A vissza-visszatérő kaparászáson és ziháláson kívül néha erősbödő morgást is lehetett hallani, máskor nem emberi kacajt... Hallucinációra gyanakodtam, mert a hangok a nappal és az éjszaka minden szakában előfordultak, akár szép volt az idő, akár viharos; ezért ha a kastély körül csakugyan lett volna valamilyen állat, észrevettem volna, mielőtt eltűnik az erdő borította hegyoldalak közt.