Az igaz, hogy Jancsi és Juliska testvérek voltak, apjuk pedig favágó, az erdőhöz igen közel és a jómódtól igen távol. Az azonban nem áll, hogy minden szegény gyerek földreszállt angyal /miként egyes meseírók hiszik, hirdetik/. Az említett gyerekek sem voltak azok, ez okból így szólt a feleség férjéhez, éjjel, a hitvesi ágyban:
- Holnap vidd ki ezeket a gézengúzokat az erdőbe, ott rosszalkodjanak! Nekem már zúg tőlük a fejem! No meg folyton bejárnak szűkös kamránkba csenegetni. Inkább lakjanak be erdei málnával, meg hajkurásszák a mókusokat!

Így tett a szegény favágó, vágta a fát, de napnyugtakor őt vágta fejbe a kérdés: hol vannak a gyermekei?! Az egésznapi favágásban nem izzadt meg annyira,mint kétségbeesett keresésükben. Végül Jancsikát megtalálta a legmagasabb fán, kifosztott madárfészekben csücsült. Juliska a fa alatt heverészett-heherészett, kezében mókusfarokkal. Ugyan melyik mókustól kaphatta?

Aznap éjjel az asszony megint szóbahozta urának a gyermekek holnapi erdőbevitelét. Nem volt a férj ínyére ez az ötlet sehogyan sem, de a feleség értette a csíziót, meg az asszonyi praktikákat, végül csak rávette életpárját arra, ami annak nem akaródzott.
No a derék ember aznap is hiába kötötte rosszcsont gyermekei lelkére: csak addig menjenek, ahol még hallják az ő baltájának hangját! Csakazértis tovább mentek azok, amíg egyszerre úgy rájuksötétedett, hogy még a fekete tehén, ha ott lett volna, az is feketébb lett volna, de nem volt ott. Ráakadtak viszont egy pislákoló világú ablakra, amelyhez ház is tartozott, sőt, a ház előtt kerítés. Jancsi, csak úgy megszokásból, kitört egy darabot a kerítésből, s hát gyanakodni kezdett: talán ehető ez a kerítés?! Ehető volt, mivel mézeskalácsból készült. Ették is, de közben belestek az ablakon: ki van bent? Öreg anyókát láttak. Kissé csalódottan tovább falatoztak a mézeskalács-kerítésből, mivel ilyen ráncosarcú, töpörödött anyókát láttak már másutt is, például a faluban, meg kétszer a nagyvásárban. A buzgó csámcsogásra kijött az anyóka. Igen kedves volt hozzájuk, behívta, vendégül látta őket sültcsirkével, fehér cipóval, frissen fejt tejecskével. Meghallgatta történetüket és javasolta: maradjanak egyelőre nála. Ne búsuljananak, egyet se féljenek, ő sejti honnan jöhettek, hazajuttatja őket! A gyerekek nem is féltek, csak a fekete macska, akit Jancsika előzőleg kétszer megrúgott, de nem várta meg a teljes magyar igazságot, meg a ráadást, hanem az ágy alá menekült. Juliska jól viselkedett, még a nénike gumicsizmájának is adott a tejből, ami finom ital, de a gumicsizmának kutyagumit sem ér.
A baj másnap kezdődött igazán - a nénike számára. Kiderült: a gyerekeknek eszük ágában sincs hazamenni, viszont majd szétszedték a házat, sőt, nemsokára, némileg szét is szedték. Ezért az anyóka - szelíden bár - bírálta őket, mire Juliska boszorkánynak nevezte, néhány, a nénike által addig még sohasem hallott szó kíséretében, Jancsi pedig a néni fekete macskáját akasztotta fel a szilvafára, de még idejében sikerült levágni a kötélről szegény állatot, így nem pusztult el, csak a ház és környéke pusztult.
A nénike végül egyezkedni kezdett a nagyobbik gyerekkel, Juliskával, aki hajlott a kompromisszumra: ad neki egy ládikót, minden megtakarított pénzével és itt az erdőben már úgyis feleslegessé vált ékszereivel telten, csak legyenek hajlandóak útrakelni vele, majd ő hazavezeti őket, ha addig él is. Juliska erre egyik kézzel megfogta a ládikó sárgaréz fülét, másik kezével fülönfogta öcsikéjét, aki éppen akkor csúzlizta le a nénike büszketarajas kakasát, és elindultak, hármasban.

No de mi történt közben szegény, gyermekei nélkül hazafelé búslakodó favágóval? Talán találkozott egy jótündérrel? Nem, de azért az is némi csudafuraság, hogy megállította egy eltévedt uraság. Az uraság író volt, de csak kedvtelésből, mert irodalomból, közismert, nem telik uraskodásra, ezért nem is abból uraskodott, hanem bankbetétjéből. Az író ihletet keresett az erdőben, de folyton-folyvást csak az jutott eszébe: itt túl sok a fa, túl idegesítően
hangoskodnak a madarak és tengernyi az utálatos szúnyog. Eltévedéséért kizárólag a túl sok fát hibáztatta, amin nem kell csodálkozni, majdnem mindenki szereti másra fogni kudarca okát. Az úriembernek igen megtetszett a favágó gyermekelvesztős története és együttérzett az ügyes baltamesterrel, amikor az felsóhajtott: talán már fel is falta a gyermekeket valamiféle erdei boszorkány! Nem csupán együttérzett, hanem mindjárt le is írta az elbeszélést a noteszébe, a favágót nagy bankóval jutalmazta, és vitte szerzeményét az Erdőszéli szerelem című csudaszínes érzelmesmagazin szerkesztőjéhez. A szerkesztő bólogatott, de azért hozzátette, mert tudta mitől döglik a légy:
- Nem rossz, nem rossz, de a könnyeket ejtő olvasó könnyebben fizet, ezért kicsit átírjuk. Legyen benne a favágó koldusszegényebb, a gyerekek angyaljóságosabbak, a nénike boszorkányossága pedig rémisztőbb! Mi lenne, ha a nénikének kemencéje volna, befűtené és meg akarná sütni magának Jancsikát ebédre, de Juliska túljárna ezen a gonosztevő-eszen? Az olvasók imádják a szájattátó nini!-t, meg hátborzongató krimit! Már csak ilyen az olvasó, tudja minden törökbasó!

Már ment is a történet a nyomdába, felzúgtak a nyomdagépek, Gutenberget megütötte a guta…azaz csak megütötte volna, de az előrelátó feltaláló jóelőre meghótt.
Ezalatt az erdőben megkönnyebbült lélekkel sietett egy anyóka hazafelé, mézeskalács-házikóját kijavítani és az istenkének hálát adogatni. A pokolravaló gyermekeket /Jancsit és Juliskát/ sikeresen leadta szüleiknek, igaz, összegyűjtött pénzecskéje és ékszerecskéi árán, - no de megérte! Nagyon is!