A villámháborúk
a testek között,
hol vad lángként kigyúlt
árnylélek ösztönök
szántják a röpke végtelent,
mely térhez nem kötött
szárnyaló istenként jelent
meg az élet felett.

Az életkócba nyúlt,
s vadul fonta, a múlt,
jelen, jövő fonalát.
Megfeszítve a húrt,
gyönyört szórva rezonált,
és az isteni dalba
két lélek hogyha beszállt,
már nem segíthet rajta
tán senki már. Eggyé vált
egységként hajtva
új rügyet egy ágon,
fátyolzászlaját tartja,
amely lágy szélben lengedez,
s egy kéjsóvár virágon
árasztja szét az illatát,
és az majd messze szállva,
s egy izzó álomtájon át
egy végtelenné válva,
egy pontból mindent körbevesz.

És ez a tértelen tér
olyan, mint testben a vér,
mely átöblíti lényedet.
A tűzforró, perzselő szél
megfoghatatlan benned él.
Egy ilyen élményt nem feled
egy lélekfűtött test.
Emléke ott kering veled,
és megkísértőn fest
állati ösztön szellemed
a fejed felett fent lebegve.

Ám annyi korhadó kereszt
bénító gyökeret ereszt
a fallá dermedt fellegekbe.