Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Lelkes
Alkotások száma: 1408
Regisztrált: 2004-05-15
Belépett: 2014-01-11
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Gyermekrovat (Mesék) (278)
-Egyéb prózai alkotások (471)
-Mese (64)
-Gyermekrovat (Versek) (111)
-Versek (430)
Irodalmi kritikák
-Verselemzések (1)
Feltöltve: 2009-12-13 07:45:14
Megtekintve: 6202
Karácsonyfák, Karácsony
Gyermekkorom karácsonyfái emelkednek ki a múltból, kis időszigetek tetején, ezeket a szigeteket „téli iskolai szünet”-nek nevezték. A karácsonyfa - úgy emlékszem - megmaradt karácsonyfának, bár maga a Karácsony egy ideig hivatalosan Fenyőünnep lett, a hivatalos költők is Fenyőünnepről daloltak, de - és ez világosan mutatja az igazi költészet rugalmasságát - a rendszerváltás után a Fenyőünnepet verseikben „visszakarácsonyozták” /mint ahogy az Öreg Néne őzikéje körül is eltűntek az úttörők/. Az ajándékhozásban a Fenyőünnep kikiáltásakor a Jézuskát a Télapó váltotta fel, ma sem világos, ahogy így visszagondolok: akkor hát két Télapó volt-e /mivelhogy a Mikulás helyett is a Télapó jött/ vagy ugyanaz a Télapó jelent meg kétszer december havában? Mármint a jó gyerekeknek, de néha nem tudott különbséget tenni jó és rossz gyerek között, legalábbis a nagygyerekeknél.

A Karácsony Fenyőünnepként is a „szeretet ünnepe” maradt. A valódi szereteté és a látszatszereteté. Futott az ünnep magatartás-illemvonata megszokott vágányán, kivilágított, olykor giccsesen feldíszített állomásokkal.
Azt hiszem, nálunk a nagy átlagnál mindig békességesebb volt Karácsony. Összegyűltünk a fa alatt. Ilyenkor anyai Nagymamám többnyire elérzékenyült, szemében könnyek jelentek meg. Ennek láttán furcsa, ellentmondásokkal telt érzés fogott el, az együttérzés, meghatottság, kellemetlenség, zavar és lenézés keveréke. A többi felnőtt - ha Nagymamámhoz hasonlóan érzett is - azért „tartotta magát”. Anyám nagy hangsúlyt helyezett arra, hogy mi, fiúk, illendően megköszönjük az ajándékokat és kimutassuk szeretetünket. Ez jogos követelmény volt, rögtön beláttam, hiszen a karácsonyi napok sikeréért a felnőttek sokat dolgoztak, főztek, sütöttek, takarítottak, befűtötték a hatalmas szobákat és a lehetőségekhez képest igen nagylelkűen vásároltak ajándékokat, de nekem mégsem tetszett. Megfogadtam, hogy ha nagy leszek, senkitől sem várok köszönetet, hálát, sem ajándékért, sem másért. Most nevetve látom, hogy e fogadalmam be is tartottam, és milyen igazam volt, bár ugyanakkor meg kell jegyeznem: unokáim ezen elvárás nélkül is kimutatják szeretetük.

Apai nagyszüleinktől is minden bizonnyal kaptunk ajándékokat, ezekre érdekes módon alig emlékszem, valószínűleg nem voltak jelentősek, esetleg nem igazodtak a gyermeki értékrendhez, vagy pedig - egyik ilyen eset most eszembejutott - pénzt adtak szüleink kezébe és elveszett a gondolati kapcsolat a pénz és a később vásárolt dolog között. Apai Nagymamám és Nagyapám „karácsonyi csókját” azonban őszintének éreztem és ez nekem - bármily különös is - elég ajándék volt.

A karácsonyfa vastalpa, díszei, gyertyái, villanykörtéi egész évben ott pihentek a szekrényben, gondot csak a fenyővásárlás és hazaszállítás okozott, az is csak akkor, ha a közeli HÉV-állomásnál nem árulták ezeket. A karácsonyfa számomra egyébként nem az „ünneplés csúcsán” volt a legérdekesebb, legtündöklőbb, amikor gyertyái, csillagszórói égtek, hanem később, abban a „félalvón álmodó” állapotban, amikor gyertyáit eloltották, de a fára szórt angyalhajon /üveggyapot/ megcsillant az ablakon át besütő holdfény.

Főtt halból, rántott halszeletekből keveset ettem vagy semmit, annyira utáltam a szálkákat, így a hal számomra csak élő állapotában, a fürdőkádban volt élmény, bár igaz az is, hogy nekem, kedveskedésből, legtöbbször adtak a hal kirántott ikrájából vagy „tejéből”, mindkettő pompás csemege. Egyébként mindig ott volt a hagyományos rántotthús és sülthús, sültkrumpli, - senki sem maradt éhen.
Finomak voltak a cukorral beszórt és szilvalekvárral töltött, kb. 9-10 centiméter hosszú kis kiflik /vagy lekvárospatkók?/ is.

A nagy bőségben a diós- és mákostekercs /beigli/ inkább „kínzósütemény” volt, amelyből unszolásra vettünk csak, különösen, ha rokonok hozták ajándékba és megtakarították a belevalók egyrészét /cukorból, mazsolából/. Évek /vagy évtizedek?/ múltán azonban a „beigli” minősége igen feljavult és ilyenkor előnye jelentkezett: nagy szelet elfogyasztása után az emberfia sokáig nem volt éhes. Olykor még január közepén is ettünk a maradék beigliből.

Vasárnaponként máskor is, de a karácsonyi ünnepek alatt mindig eljött hozzánk vendégségbe anyai Nagymamám testvére /a Nénje/ és annak férje /a Gálbácsi/, olykor velük élő fiuk, nagybátyám is /az Öcsi/. Emlékezetemben kedves, „rokonszenves rokonokként” maradtak meg, erényekkel, apró dicsekvésekkel és panaszokkal, habár, ami évtizedek távlatából apró panasznak látszik, nem biztos, hogy azidőtájt is aprócska volt. A rokonság kártyázni jött és beszélgetni. Én a kártyajátékot lenéztem, ebben, persze, benne van, hogy nem szeretem figyelni a „matematikai” helyzeteket, sőt, a dominót és a sakkot sem szerettem, mint a „matematika rokonságát”, de még a társasjátékokat sem, mert a játék végén a Szerencse nem mindig csókolgatta kezem /sajnos, az életben később sok társas- játékba belekényszerültem és a Szerencse nem részesített kegyeiben akkor sem, legfeljebb távoli rokona, a Relatív Szerencse volt valamivel jobb szívvel irántam…/.

Ó, régi Karácsonyok, ijesztő szépségek, álmok az álomtalanságban! A kert pokolfeketéje vagy szellemárnyakat rejtő-előmozgató félsötétje volt háttere a tündérruhás karácsonyfának, akár az életben a szeretetnek vagy boldogságnak a félelem, bizonytalanság. Ki képes hinni az örökkévalóságban, ha mindenütt csak elmúlást lát, érez, tapasztal? Ragyoghattok-e igazán költői fényben ti, munka-robotnapok, iskola-robotnapok közül kiszakított-kiszabadított ünnepnapok? Fel-feltűnnek a kis időszigetek, csillagszikrás karácsonyfákkal, szívfájdító, gyönyörű mesékkel, de ezeket is körülveszi a lehangolóan sötét valóság. Hívő álom, hitetlen álom útja, kegyetlen vége ugyanaz.

Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!