Hiszek benned, te tájban élő Ének,
amikor nyárfád súg a messzeségnek,
s mikor hegyeid szétnyitott tenyérben
átsötétkéklenek az égszínkéken.

Hiszek benned amikor fut a nádas,
s zöld fénnyel int távoli szabadságnak,
s patakvized átcsillog volt-csodákon
nyíló szemmel új pillanatba látón.

Hiszek benned mikor az légi lejtő
felett fecske száll, bogárnép veszejtő,
s fehér mellényét villantja a nyárra
az emberszívhez közeli madárka.

Hiszek benned, ha hallgatnak a tölgyek
ölében estnek, csillagos örömnek,
s azt gondolom, míg átkarol az este:
öröm és csillag közelebb lehetne!

Hiszek benne, hogy engem is, te Ének,
úgy temetsz el akár a messzeséget,
magadba: fénybe, aranylón örökbe,
földbe, amely dallamok örök földje,

vízbe, amely átcsillan volt-csodákon
nyíló szemmel új pillanatra látón,
nyugtalan szélbe, mely keres egy zászlót,
rabságból mindig szabadságba vágyót,

s vándor-világom adod nyárnak, ősznek,
s télnek - múlással megbékélt időnek,
s újra fehérnek, s rózsásan remeknek, -
szívig hullámzó virágtengereknek.

Hiszek abban: ha majd szemem lezárom,
az maradok mi addig voltam - álom.
Álom, amely van, - s nincs, mert ott a szélben,
föld, víz, felejtés örök Énekében.