Írtam egyszer egy mesét, melynek főhőse, Hűdeokosnakgondolt Kleofás, ment a zöld erdőben, zöld ingben. Meg, persze, nadrágban, de az nem volt zöld. Meg mást is csinált, de az most, e történet szempontjából, történetesen érdektelen, utóbbi egészen más érdektörténet, arról én most nem akarom lerántani a leplet. Így is sok a lepel, bíz’ a bánat lep el!
Pillanatig sem gondoltam arra, hogy ennek a Kleofásnak nem szabad zöld ingben járnia a zöld erdőt. Nem gondoltam ilyesmire. Sajnos, nem!
Hát mi történt?! Rámírt egy olvasó törökbasó, hogy így, meg úgy, az ő neve Kleo, és a kertjében fa is van, tehát, tulajdonképpen, szegről-végről nem más: Kleo-fás. Mint merészelem őt politikailag kigúnyolni?! Megvádolni! Nyilasnak, azaz zöldingesnek nézem?! Az nem úgy volt! Dehogy! Az úgy volt...

Nem hökkentem meg túlságosan: a mai félrebeszélős világban előfordulhat olykor félreértés is. Még annak jóindulatú fajtájából is! Levettem a zöld inget Kleofásról, ráadtam szép szívpirosat. Piros ing, szépen ring... Ebből gyermekvers is lehetne! A rím nem is rossz, csak az ing nem szokott ringani. Bár, ha ringatják...

No de kitől kapok ismét ingerült levelet?!
Kleotól, akinek kertjében fa van, tehát fás. Nagyon felháborodott: én talán bolseviknak nézem őt?! Piros, vörös egyremegy, medvégy, medve hegyre megy! Az úgy volt... Én meg menjek a....!
Nos, nem oda mentem, de azért levettem a mesefőhős Kleofásról a piros inget. Elsüllyedt a Titanic, minek annyi vita itt?! Feladtam rá egy csinos sárgát.
Ehunbehun-Balambér, az ember meg mit nem ér! Máris gyütt a levél, igen mérgesen! Attól a kertifás Kleotól. Ő nem zsidó, mint merek erre célozgatni azzal a sárga inggel?! Az úgy volt...

Így volt, úgy volt, - én bizony most már kicsit ingerülten szabadítottam meg Kleofást a sárga ingtől. Feladtam rá egy elegánsan barnát.
Hát máris ott volt a még mérgesebb-érdesebb levél, Kleotól, a fatulajdonostól! Talán rá akarom fogni, hogy ő barnabőrű, félcigány?! Nem, nem, ő nem félroma, az csak süket duma attól a gazember szomszédjától! Rime-roma-remete, nem igaz a fele se! Az úgy volt...

Remegő kézzel húztam le a barna inget mesebeli Kleofásomról. Felráncigáltam
rá egy gyönyörű sötétszürkét.
No erre mi jött?! Majdfelrobbant levelecske, Kleotól. Később fel is robbant. Én az Ő hófehér lelkén gúnyolódom a sötétszürke színnel?! Színtelenség, szívtelenség! Elhiszem Róla azt a sok hazugságot?! Azt a sok rosszulnyakábavarrt rágalmat? Ő azt a szőlőbirtoki ajándékingyenhitelecskét hófehér ártatlansággal szerezte! Fehérlett a hó, ártatlanozott a ... Nincs az ő nyájukban egyetlen fekete bárány sem! Az úgy volt...

Béborult tekintettel húztam le Kleofásról a sötétszürke inget, megjegyzem, közben ketté is szakadt. Akárcsak az ország... No de sebaj, a dal is azt mondja: gombház, ha leszakad, lesz más... Persze, az országot tekintve ennek semmi értelme sem volna, az a más sem lenne jobb... Legfeljebb az az egészen más...
Hű a mai mesketék! Mind feketék, egy se kék! Korunk, korall, kaláris, meztelen a babád is!

Mesém főhősét, Hűdeokosnakgondolt Kleofást, meseútjára bocsátottam, ingtelenül. Igaz is, ennek az ingtelenségnek hamarosan hasznát veheti, mármint, ha képviselőnek jelölteti magát, - de miért ne jelöltetné?! Akkor elmondhatja a népnek: utolsó ingét is odaadta valakinek jószívűségében. Vagy, a másik verzió szerint: utolsó ingét is lehúzták róla azok a galád posztbolsevikok... Nem kell Kleofást félteni, tud az mesélni! A nép csak úgy csüng a száján... Persze, azt a fatulajdonos Kleot sem ejtették a fejelágyára... Azt hiszem, utóbbi kezdett kiderülni ebből a kis akinek-inge történetecskéből... Fejelágyára a népet ejtették, ejtik, méghozzá nem is lágyan.

Jómagam leültem a digidugis, madártollas, pajkosmókuskás mesevalóságerdő közepén. Középúton. Ott lehet kapnia az embernek a legtöbbet. Mármint a fejére, mindkét oldalról. Ez-az buzgón kárált, - no de hát a kár állt! Arra gondoltam: még mindig nem vagyunk kint az erdőből. No meg a holnemvolt-ból sem. Az ország oly meséléses, oszt’ sehol a túrósrétes. Érthetetlen, hiszen már annyi minden túró! Meg annyi mindenki túr... Ó, és mégis ott vagyunk, ugyanúgy, ugyanúgyvan-ban!

Ámde azért ne keseredjünk el a jelenen. Lesz az még rosszabb is! Sokkal és okkal! Rámegy arra még az utolsó ingünk is! Akkor beteljesül a Nagy Magyar Közmondásjövő: AKINEK NEM INGE, NE VEGYE MAGÁRA. Ha már nem lesz ing, senkinek sem kell magára vennie ilyesfélét. Már alig várom ezt a szép jövőt. Utolsó ingem is odaadnám érte. Sőt, még a szomszédomét is!
Messze van ez a Jövő? Ez a félmeztelenség?
Tudja a kórság! Lehet, hogy nem. Terjed már a meztelenség.
Ja, igen, - és az esztelenség is!