Csöndes, sötét,
unott az út.
Leheletét
fénnyel befútt
kép tépi szét
egybeszántva,
mint kovakés
s acélmáglya.

Kel fel a nap,
suhan a táj.
Békén nem hagy,
elmédbe váj.
Közben szalad
a nyárfasor,
s homályba fagy
a rőt mosoly.

Fényén fantom
Kódtömegben,
rejtett hangon
egy árny rebben.
Szinte arcom
végigszántva
kap az álom
fürge szárnyra.

Egy szál fonál,
fagyott élet,
mely talpra áll,
és feléledt
ívére száll
egy új ágnak.
Anyagba váj,
s egyre árad.

Most még kihalt,
és léttelen.
Kábán kering
az éteren.
De benne ring
egy csöppnyi hant;
mint tenger színt
szóró faág.
A szélbe hinti létporát,
s így teste fraktálként fon át
egy végtelen határt.

…a lét az éjbe szállt!