A lét vizével álltam szemben éppen.
Roppant erózióarzenál.
Már éreztem a rám áradó szélben,
hogy idővel rám itt még mi vár.
Szöcskeként pattanó fejírás-érem,
s örvényétől kavargó határ;
egy másik létdimenzióba léptem,
s csak ragadott magával az ár,
amely magába szív.
Én csak remélem,
hogy sorsom kegyes karokba zár egy napon,
s belül egy boldog szív,
mint isteni jutalom
egy ősi tüzet szít
megdermedt önmagamon.

A lét vizével állok szemben, s mégsem
melengetően hat át az ár,
de a végén tudom rájövök, s értem
melyik lesz az a sík, ami vár.
A lét vize már áthat, s szenvedésben
gyönyörű érzékekkel fon át,
mint élvezethám rángat a szélben,
megfeszítve léted fonalát.
Szinte tudatlanul, de mégis ébren
lelked számtalan jövőbe lát.
Megsemmisítő káosz képben
látod összes nyomvonalát,
mit ezer örvény szív, s ebben a térben,
mint csöpp porszemek, lelkek szántják a végtelent,
melyen minden karchíd
végtelen létet jelent.