Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Lelkes
Alkotások száma: 1408
Regisztrált: 2004-05-15
Belépett: 2014-01-11
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Gyermekrovat (Mesék) (278)
-Egyéb prózai alkotások (471)
-Mese (64)
-Gyermekrovat (Versek) (111)
-Versek (430)
Irodalmi kritikák
-Verselemzések (1)
Feltöltve: 2009-11-28 07:20:49
Megtekintve: 6186
A Nagy Költő
Mostanában csak írok-írok és csak alig-alig olvasok. Kezdek hasonlítani a Petőfi által megénekelt nemeshez, - no csak félig, szóval egy félnemeshez, mivel a magyar nemesről így írt a Nagy Költő: „Nem írok, nem olvasok./Én magyar nemes vagyok!” Elrestellem magam és nekilátok az olvasásnak. Pontosabban, a könnyebbség kedvéért, egyelőre az újraolvasásnak. Ki is legkedvencebb költőm? No éppen Petőfi. /Adyt ugyanis irígylem kissé, nem a verseiért, hanem egykettőre megjegyezhető vezetéknevéért, ami egy költőnél nagy és igazságtalan előny, továbbá azt sem tudom megbocsátani neki, hogy elírta előlem a fekete zongorát/.

Petőfi nem példaképem ugyan, mert egy olyan nagy költő, mint Ő, hevesvérűsködhetett, de én ezt nem engedhetem meg magamnak. Más ez a kor, lánglelkűségtől nem a kor gyulladna ki, hanem a költő szerezne súlyos égési sebeket. /Habár, megjegyzem, nyugtalan alkata életében Petőfinek sem szerzett egyértelműen csak dicsőséget, gondoljunk képviselőválasztási buktijára vagy későbbi afférjára a hadügyminiszterrel, amikor egy kis időre szegre is kellett akasztania tiszti kardját, - és mi lett volna, ha végül Bem nem hívja vissza a Költőt a bumm!-ba?!/

No, szóval olvasgatom a Nagy Költőt, újra. Őt még kötelezően bemagolandó iskolai verseiért sem utálják annyira a nebulók, mint klasszikus költőtársait, mert volt bátorsága értelmesen-érthetően írni. /Mára a költők leszoktatták a szerkesztők többségét az értelmes-érthető versek méltánylásáról, minél érthetetlenebb zagyvaságot ír le a költő, annál nagyobbnak képzelheti magát, az olvasó meg, ha nem érti a verset, magára vessen, ki másra vethetne?/

Itt van mindjárt kisiskolás élményem, közel hatvan évvel ezelőttről, a „Magyar vagyok”. Mily büszkén jelenti ki a Költő: „Magyar vagyok.Legszebb ország hazám/Az öt világrész nagy területén.” Hüm-hüm, talán ebben van egy pindurnyi elfogultság, de végül eszébe jut a Költőnek a hazai sötétség is, és megjegyzi: „arcom szégyenben ég”. Az enyém már nem ég szégyenben, Petőfikém, hozzászoktam a hazai, hullákban bővelkedő lelki csataterekhez. Egyszerűen máshová fordítom szemgolyóim, - és kész!

Kint ősz van, 2004-es. Eszembe jut a „Beszél a fákkal a bús őszi szél...” című vers, fellapozom. No lássuk csak! „Beszél a fákkal a bús őszi szél/Halkan beszélget, nem hallhatni meg...” Jó gondolat, bár, ha egy árva szót sem hallasz a beszélgetésből, Sanyikám, akkor miért írod: beszélget? Lehet, hogy csak úgy susmusol a szél a fák fülibe. Vagy dúdolgat. Előbb gondolatellenőrzés kell, utána versbetevés... Az azonban jó, hogy kis feleséged mélyen, csendesen alszik a Te kebleden, igen, az jó... Az enyém /már korántsem olyan kicsi, mint volt/ nem alszik, hanem a konyhából parancsolgat ki - nekem. No az nem annyira jó...

„Nemzeti dal”-od - hű, az pompás! Jó vicces! /Manapság azt is vitatják, hogy ki értendő bele a nemzet kebelébe.../ Persze, „Rabok legyünk vagy szabadok? /Ez a kérdés, válasszatok!” felkiáltásod, ugye, nem gondoltad komolyan akkortájt sem?! Nem esküvésektől függ a választás, hanem attól mi van a fejekben és milyen fegyver a kezekben. A kettő nehezen jön össze, momentán megfelelő fejek és megfelelő fegyverek egyaránt hiányoznak. Mármint szabadság-akarás esetén, mert a rabság megy magától, ahhoz se fejek, se fegyverek nem szükségeltetnek, csak hajlékony hátgerincek.

Innye-hinnye-görögdinnye! Itt van „Akasszátok fel a királyokat!” című versed. Érdekes költemény ez, széplelkű Robespierre-kém, de én inkább azt
írtam volna: ne akasszátok fel, ne lőjjétek agyon! Ott van például druszám is, az az oroszországi Miklós, a tüntetőkbelövető. Lepuffantották, - és mi lett belőle? Most, kárpótlásul, egyháza szentté avatta. Más a világ, de a másvilág szolgavilága a régi. Minek jövendő dicsőségre kárhoztatni a koronás főket?!

Hanem itt van, változatosságnak, az „Anyám tyúkja”. Kedves kis versed ez. Gyermekkoromban kívülről meg kellett tanulnom, egyszer picikét belesültem, utána már nem szerettem annyira, de azért a szobában ládára felugró és kotkodáló tyúk igencsak tetszett benne. A tyúkbarát Morzsa kutya is. Persze, némi kételyem azért támadt: helyes dolog tyúkot szobában tartani? Nem kanárimadár az! Nálunk gyermekkoromban, jól emlékszem, tilos volt tyúkot, libát, kacsát akárcsak vendégként a szobába beinvitálni is, mivel megnevezett baromfiak köztudomásúan erősen piszkítanak hátsó felükkel. /Egyszer ugyan bevittem a szobába, kényszervendégségbe, egy libát bizonytalan szándékkal, - talán az Anyám libája című versbe szántam főszereplőnek? - de jóanyám felpofozással fenyegetett és kivitette, szóval, nem volt olyan tyúkliberális, mint a Nagy Költő állatbarát édesanyja, igaz, a liba sem viselkedett olyan illedelmesen, mint a versbeli tyúk, hanem levert egy porceláncsecsebecsét a padlóra, amit a padló közömbösen fogadott, de a törékeny csecsebecse becse kisebbedett./

Sok Petőfi-vers mai - és valószínűleg örök - időszerűségű. Ilyen „A nép nevében” című is. A benne szereplő Dózsa Györgyről, igaz, most szemérmesen hallgatnak /ki tudja mi minden történhet nagyot akaró parasztokkal az Európai Unióban!/, de a „Még kér a nép, most adjatok neki!” felkiáltást a mindenkori hazai ellenzék iszonyúan hasznosítja. /Hátsó gondolatukat ugyan mélyen elhallgatják: adjatok csak, kormánypártok, adjatok, ürüljön ki az államkassza, legyen csőd, mérgesedjen fel rátok a jónép, - és veszítsétek el a következő választást, ha pedig nem adtok, a nép méginkább ellenetek hergelhető, no, aranyat ér ez a a Petőfi-verssor!/ Az is nagyon igaz a versből: „Mit ér csak ekkép szólni: itt a bánya!” Hát tényleg! Ma már tudjuk: az nem elég, el kell privatizálni, saját zsebre, majd pedig dúsgazdag tőkésként továbbra is szónokolni, megjátszani a becsületes proletárpolgárt.

Petőfi nagyon szép verse „A Tisza”. Tele van gyönyörű költői képekkel, hullámokban megbotló napsugarakkal, sarkantyúpengésekkel, merengő bércekkel... Lényeges változásként /leszámítva a Tisza által időnként nyelt
ukrajnai szemetet vagy romániai ciánt és az utóbbival járó monumentális haldöglést/ a „Szegény Tisza, miért is bántjátok?” kérdésre adott választ említhetjük. A Tiszát, ha egyúttal István is és gróf is, ma már nem bántják Magyarországon, szobrot is emeltek tiszteletére, másként folyik a folyó idő.
No nem ő az egyetlen, hogy Ady szavait használjam, „úrnak, magyarnak egyként rongy”, akit felmagasztalnak ezen a mostani Kismagyarországon.

Változatlanul nagy élmény Petőfit olvasgatni ma is, több mint százötven évvel halála után. Kicsit túl sok ugyan verseiben a világszabadság, ami ebben a globális világban nemcsak hogy globálisan, de még lokálisan sem aktuális. Ámde milyen szeretetteljes aggódás van „Meddig alszol még hazám?” című versében:

„Meddig alszol még, hazám,
Míg rád nem gyúl a ház.
Mindig, míg a félrevert
Harang föl nem lármáz?”

Bátor kérdés volna ez ma is ezen kis ország felé, amelyik oly vakmerően fuvaroskodik Irakban, oly derekasan olcsójánoskodik Samu Bᒠoldalán, oszt’ bármikor gyühetnek azok a fránya terroristák - és nem csak Bagdad környékén... Petőfi „Az erdélyi hadsereg”-ben hihetetlenül nagy optimizmussal így kiált fel: „Mi ne győznénk? hisz Bem a vezérünk,/A szabadság régi bajnoka!”, ám én óvakodnék attól, hogy Bem nevét egyszerűen Samuéval helyettesítsük. Több okból is. Az egyik: a Költő sem végezte túl jól határtalanul optimista lelkesedésével abban a bizonyos kukoricaszáras határban...persze, annyi bizonyos, hogy nem kellett ágyban, párnák közt meghalnia, amitől annyira rettegett!

(2004)

(Az "Aprócska tűnődések"-ből.)

Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!