Megint vers. Restellem, de mit tehetnék?
Kezem fogják az akaratos esték.
Nem dicsőségért írok, hanem bánat
szelleme irat velem a világnak.

Varázsolnék, de nem vagyok más: szolga.
A bánaté. Haldokló papirosra,
árnyék-időre írok egyre, s bennem
a bánat néz kíváncsi rejtelemben.

Minden kihullik: szerszám a kezekből,
a becsület tegnapi szeretetből,
múlt igaza, a volt-ég hamis égbe
zuhan, látszatba, egy ál-messzeségbe.

Mammon mulat csak, fizeti a holdat,
zenét, s olykor pénzt dob a koldusoknak,
oly furcsa pénzt: aki lehajol érte
még koldusabbá nő a szegénysége.

Megint vers. Igen. Parancsol a bánat,
s akarom vagy nem: írok a világnak.
S ha láthatóvá lesz a láthatatlan?
Könnycsepp csillog fájóbban, igazabban.

Hiába-vers, csillagkereső ének!
A bánatod már egészen enyém lett,
s könnycsepped, melynek felfénylő világa
néz a Bánat sötétlő bánatára.