On line küldeményt kaptam Anonymus, III. Béla király névtelen jegyzője, mai utódjától. A küldemény egy cikk, nem tudni ki küldte, miért küldte, de annyi bizonyos: szó van benne az írástudók felelősségéről.

Mit lehet csinálni ebben a döglesztő melegben /azonkívül, hogy csendben vagy teátrálisan megválni az élettől/? Jó, rendben, elmélkedjünk az írástudók felelősségéről!

No igen, de ki az írástudó? Végeredményben - bár igen mérsékelten - az is írástudó, aki csak a nevét tudja leírni.

Ám még két ilyen írástudó lehetősége /és ezáltal, szerintem, felelőssége/ sem egyforma: az egyik alá tudja írni nevét, amikor átveszi az adóhivatali levelet, hogy fizessen semmi jövedelméből ennyit, meg ennyit, különben tizenöt napon belül ez lesz, meg az lesz, ezzel szemben a másik alá tudja írni nevét egy százötven milliós csekkre is, amelynek fedezete van. Kezdik felfedezni a különbséget, Hungarian Kolumbuszok?!

Persze, érthetünk írástudó alatt rendszeresen komputerrel körmölgetőket is /mivel a lúdtollal való körmölgetés kiment a divatból, bár az sokkal romantikusabb volt/. E körmölgetők két csoportba sorolhatóak: 1. ebből élnek, tehát profik, 2. nem ebbből élnek, olyan pofik. A felelősségnél először is fel kell tenni a kérdést: kikért? Az első csoportnál /profik/ a felelősség más a közösségre vonatkozóan, megint más családjukra vonatkozóan. A tágabb közösség szempontja azt követeli, hogy a TELJES IGAZSÁGOT írják meg, de ebben az esetben - mivel, mint köztudomású, az igazság egyetlen intézménynek, szervnek, szövetségnek, pártnak, kiadónak stb. sem kell - annak, aki megírja, napjai meg vannak számlálva. Nem mondom, hogy, ha hétfőn megírja az igazságot, már kedden kirúgják, mivel lehet, hogy még hétfőn. Ha főnöke nem olvassa a lapot, akkor csak kedden tanácsolják el, az informátorok addigra súgják meg a dolgot a főnök füleinek. A kirúgatás kockázata az írástudó felelőtlensége saját családjával szemben, így, természetesen, nem is a teljes igazságot írja meg, hanem csak a számára /és főnökei számára/ tejes felét vagy egyéb tejes /tejszínes, tejszínhabos/ törtrészét.

Az, aki nem tollforgatásból él, szabadabb. Szabad, mint a madár, de ennyire nem ő szabad, hanem kézirata. Őt nem kell kirúgni. Teljes igazságot tartalmazó írását a mindenkori kormánylap szabad papírkosárba madárröpteti, liberális vagy hazafias szabadsággal, az ellenzéki országfórum pedig szintén ellenáll közlésének. A kézirat ugyan a Sajtószabadság Múzsájának csókjával mégis megjelenik a bunkófalvai Tuskókjainkért c. civil lapban, százötven sokszorosított példányban, mely lap igen jó szolgálatot tesz a helyi közösségnek, ezt használják ugyanis begyújtáshoz a téli időszakban, de azért én ezt - ilyen kukacoskodó vagyok olykor! - nem nevezném a Sajtószabadság Diadalának /ám, tőlem függetlenül, azért annak nevezik/.

Nem akarok igazságtalan lenni a hazai /és világ-/ sajtóval szemben, mert - bizonyos keretek között - tényleg mindent megmutatnak. Példa rá a "Nesztelen Meztelenkedő" c. csudaszínes magazin, amelyik igenis mindent megmutat, elölről, hátulról, alul- és felülnézetből egyaránt. Igaz, csupán Cicismicis Mucusról, meg civilönkéntes-polgártársnőiről mutatja meg e mindent, de, szerencsére, csak materiális értelemben teszi ezt, erkölcsi lelkületüket szemérmesen fátyollal bétakarván. Minek is szót ejteni arról, ami amúgyis mindenki előtt világos? Egy idő után ugyan kezd unalmassá válni, hogy mennyire egyformák alul is e cicismucusok /bár igyekeznek olykor egy kis giccses, résközeli tetoválással kitűnni/, de hát e nagy megmutogatás mégiscsak azt mutatja, hogy a Demokrácia nem Diktatúra. Aki akarja, nézi, aki meg nem, hát nem! Nem szívdobogtató ez a nagy Szabadság? Ha lánglelkű Költőnk, Petőfi, ma élne...

A Demokrácia legnagymenőbb írástudói egyébként érzik felelősségüket, - a profitszerzés tekintetében. Jó pofit vágnak a rosszhoz, ha az az érdekük /mert az főnökeik érdeke/, de rossz pofit a jóhoz, ha az kell, továbbá talányos pofit, ha nem akarnak lelepleződni, mert nem mindenki vágyódik ám annyira leplei nyilványos ledobására, mint bizonyos gömbölyded girl-ök kisvilágban, nagyvilágban! Utóbbi érthető: az írástudónak főnökei felé is felelőssége van, e felelősség pedig többet nyom a latban, mint bármiféle más felelősség, viszont főnökei változhatnak, azokkal együtt meg felelőssége is.

No eddig még csak hagyján e kis eszmefuttatás, de én, rendhagyó módon, felvetném a médiák nézőinek, hallgatóinak, olvasóinak felelősségét is. Igaz, felelősségükből sokat elvesz, hogy többségükben ma még nem tudnak sem nézni /illetve látni/, sem olvasni /hallgatni viszont nagyonis megtanultak/.

Gondolják csak el! Sok minden volt már e kis Hungaryban: csúnya háborúk, rázós békék, deformok, reformok, felcsinálások, lecsinálások, lesecsinálások, összetevések, széttevések, rosszfáttűzretevések, jófáttűzretevések, és így tovább... Hol voltak mindahányszor a felelősök, utólag? Még ma sincsenek, sehol. Tegyék kezüket a szívükre: tényleg bíznak, nem hogy szegény írástudók felelősségében, de akár a legfelelősebb felelősök felelősségében is?!

Nos, ha bíznak, a tudatlanság gyönyörű optimizmusával, bízzanak. Én - saját írástudói felelősségem tudatában is - mosom kezeimet. Jobban, mint Pilátus!

(2006)