Magyarország az 1989-es rendszerváltás óta igen lehangoló ország. Uralkodó erkölcseiben az, - ha az erkölcsi bomlás általános, akkor tömegek életét mérgezi meg. Vannak, persze, csoportok, egyes rétegek, amelyek éppen ebből az állapotából húznak nagy, vagy igen nagy hasznot. Erkölcsileg elítélendő tett ritkán található érdek nélkül, akár az egyén, akár a csoport szintjén vizsgáljuk.

Nem arról van szó, hogy a rendszerváltás előtt az ország erkölcsi állapota jó lett volna. Bizonyossággal csak annyi állapítható meg: a mostaninál azért - több okból is - sokkal jobb volt, de a jótól azért igen távol.
Valószínűleg minden ország erkölcsi állapota lehangoló ebben a mostani világban, és nem volna egykönnyen eldönthető, hogy Magyarország milyen helyezést ért el eddig a tiszteletre méltónak korántsem nevezhető versengésben.

Kertész Imrének - a híradásokból kitűnő gondolataiból legalábbis így vélem -
mindenképpen igaza van abban, hogy az ország mindmáig nem értette meg, és nem érezte át a zsidó holocaustot. Ám nem csupán azt, hanem történelmének más korszakait, eseményeit sem.
Nagyon komoly érdekek (hazai és külföldi érdekek!) tartják fenn a hazugságoknak azt az áradatát, valamint azokat az elhallgatásokat, amelyek miatt a hazai tömegek szellemi színvonala ma is igen alacsony.
Persze, a világban is hasonló a helyzet, mindez nem magyar sajátság. Legyünk őszinték: a becsületes hazafiság nagyon ritka, a hazafiaskodás, magyarkodás ehhez képest rendkívül gyakori. A magyarkodók sok kárt okoztak a múltban és okoznak ma is (nagyobb részük megtévesztett ember, közöttük sok a fiatal, más részük tudatos "érdek-ostoba", utóbbiak csak megjátsszák az értetlenséget vagy a hamis jelszavakban való hitüket). A következő év a parlamenti és önkormányzati választások éve, de ebben a 2009-es évben is egyre fokozódik mindaz, ami gyakorlatilag már az 1989-es rendszerváltást követően is hamar megjelent: ocsmány hazugságok, félrevezetések, manipulációk, uszítások, undorító csoportérdek-törtetések, hataloméhes mohóságok egyvelege.

Bár minden rendszerváltásnál többek között az írók, költők és más tollforgatók is (mint az értelmiség többi része!) meglehetősen gyorsan, szégyentelenül, tömegesen pártolnak át a másik oldalhoz, "reálpolitikai érdekeiket" követve, ám az kissé mégis megdöbbentő volt számomra, hogy a nyilvánosság előtt szinte senkiben nem volt közöttük annyi gerincesség, hogy tárgyilagosan nyilatkozzon a XX. század második feléről, a rosszat éppen úgy említve, mint a jót. 1989 táján írtam ezt a kis gúnyos verset valakiről (nevét nem írom ide, mert, ha neve megbecsülésemben kissé alábbhullott is, életművét ma is igen értékesnek tartom), az illető tehetségét, műveit teljesen megérdemelten ünnepelték mind a Rákosi-korszakban, mind pedig utána, a rendszerváltásnál azonban - nyilván önérdekből - hirtelen elfelejtette addigi vélekedését, múltját:

Ó, irodalom nagy tudósa! Néked
nem sejtettem ily rendszerváltott véget.
Pipás felejtő! Csillagod, hiába,
mégsem vörös volt, s nem öt volt az ága...
Ám te tudod: a becsület mit érhet,
ha két krajcárért eladsz negyven évet.

A múltjukat meg nem tagadó írók tekintetében még az 1919-es Tanácsköztársaság összeomlása után is picikét jobb volt a helyzet az itthon maradóknál is (nem említve az emigrációba kényszerülteket). Ha nem is sokan, de legalább néhányan - az üldözések dacára - becsületesen vállalták eszméiket. E vonatkozásban 1989 után sokkal rosszabb volt a helyzet.

Versben hazudni azonban nem könnyű, - nem is alkotott a "rendszerváltott" irodalom szinte egyetlen nem, hogy jó, de akár elfogadható színvonalú költői
művet a jelenről, de a múltról, jövőről sem.
Ilyen témájú költői alkotásai teljesen értéktelenek, - és nem nehéz megjósolni: azok lesznek a jövőben is. Valószínűleg a prózában sem más a helyzet, bár abban némileg könnyebb álcázni a hazugságokat.

Petőfi sorai ma sokak (talán majdnem mindenki) előtt nevetségesnek hangzanak:

" Pusztában bujdosunk, mint hajdan
Népével Mózes bujdosott,
S követte, melyet isten külde
Vezérül, a lángoszlopot.
Ujabb időkben isten ilyen
Lángoszlopoknak rendelé
A költőket, hogy ők vezessék
A népet Kánaán felé.

Előre hát mind, aki költő,
A néppel tűzön-vízen át!
Átok reá, ki elhajítja
Kezéből a nép zászlaját.
Átok reá, ki gyávaságból
Vagy lomhaságból elmarad,
Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad,
Pihenjen ő árnyék alatt!"

Irrealitása miatt talán nevetségesnek is mondható, de ennek ellenére mégis, most is, igaz.
Erkölcsileg igaz. Annak ellenére igaz, hogy ma nincsenek Petőfik, nincsenek Költők. Helyettük is (mint sok minden kívánatos helyett) más van, olyasmi, amit egy becsületes országnak szégyellnie kellene.
Nem csupán azokról van szó azonban, akiknek nagyobb felelősségük miatt elsősorban szégyenkezniük kellene, hanem azokról a tömegekről is, akik többet tanulhatnának múltjukból, a népbutítás ellenére. Róluk írt egy másik - de erkölcsi tekintetben az 1989-es időszakkal nagyonis hasonlóságot mutató korban - Juhász Gyula:

"Mikor szamárnak hátán a szent városba tartott,
- Az üzletek bezárva, virágosak a parkok -
Ott állt Ahasvér varga a nép első sorába
És tele tüdejéből rikoltozott: Hozsánna!

Mikor vörös gúnyában a nép elé vezették,
- A virgácsok bíborral borították a testét -
Ahasvér varga ott állt és mint a bősz szelindek
A csőcselékkel együtt ordítozott: Feszítsd meg!

Mikor a föld megingott, az ég kárpitja megnyilt,
A százados megbánta az Ember Fia vesztit,
Ahasvér varga ott állt - sápadt a Nap, a Hold, -
És mellét verve bőgte: Ez Isten Fia volt!

Mikor, nagy néha, árván, e rossz világba téved
Valaki, aki bátor, igaz, jó és az élet
Hozsánnával, kereszttel és pardonnal fogadja,
Butaság, mindig ott vagy, mint Krisztussal a varga."

(Krisztus a vargával)

Igen, butaság itt vagy, becstelenség itt vagy, - még csak szét sem kell nézni ezen a "rendszerváltott" Magyarországban, meg ebben a visszataszító nagyvilágban. Mindez annak, aki látni akar, rögtön szemébe ötlik.

(2009)

(Az "ÁLMOK, TÁJAK, EMBEREK" c. netnaplóból.)