Sárgarigó vitte a nyár színét:
ránkaranylott fényküldte messzeség,
és kíváncsi homokszem-csillagok
csillantak fel. A folyó hallgatott,

bár lent, a mélyben ős víz-szelleme
ajkán talán szólt egy sötét mese,
amely, ha feljön, szótlan tündököl,
s ezüst csókjától boldog nagy tükör.

Sárgarigó vitte a nyár színét
és vitt a szívem sötétlő mesét,
amely feljött, sötétje lentmaradt,
s a mélybe hullt sok könnycsepp-pillanat.

Akkor láttam a Csend gyermekeit.
Ruhájukon a gyors fecskecsivit
felsírt, röppent, míg kék bogárzenét
terített szét fényhozta messzeség.

Labdájuk szállt: élénkpiros való,
s gyermek-fehér lett, akárcsak a hó,
felragyogott és máris feketén
forgott kezük csöpp tündértenyerén,

s nevetésük, a játék is, komor
éggé vált, melyen csillag nem honol,
de máris-máris új fecskecsivit
bontotta ruháikon szárnyait,

s újra piros és boldog labda szállt,
lett fehérré, majd feketén csodált
meg forgó létet, elnémult mesét,
s lelkét bezárta minden messzeség.

Egykor azt hittem: örökké viszem
sárgarigós nyár színét szívemen,
de szívem mély, akár az a folyó,
s lent ég-mese, sötéten hallgató,

mely többé már nem jön fel, ha a nyár
ígérete szememre rátalál,
a táj sötétebb, árnyhoz árny szalad,
s szívben, pirosban könnycsepp-pillanat.