Kergetődznek a fehér csillagocskák
püspöksüvegén, - s énekel a hó
piros bundáján. Álomdallam ébred,
s szárnyára veszi azt, hogy "Adni jó!"

"Adni jó!" - Ő érti. Ám a valóság
nem érti még: a szív mitől meleg,
s mitől villantnak tavaszt a szemekbe
télben is csöppnyi csillaggyermekek.

Adni jó. Adni. Nem elvenni önkény
kezével, durván: "Dagadjon a zsák!", -
de adni, adni... míg adhat az ember
ezt-azt, s álomba űzött önmagát.

Ó, Mikulás! Telek arcodba vágtak,
s nehezült lábad hányszor érte gáncs!
Mentél, adtál... s pazarló palotákból
hullt, hullt utánad lenéző vihánc.

Más úton jöttünk, ám egyfelé mennénk,
ha mehetnénk, - de elfogyott az út.
Könnycseppes fent a tanácstalan isten,
s lent álmainkban új s új háborúk.

A csalódottnak menedék a Jóság?
Hát adni jó... ez igaz, jó öreg!
Más úton jöttél, mégis Csillagommal
díszítem fel a püspöksüveged.