Az utcának végén áll egy vén roskatag ház
Kívül belül nem fedte soha édes cukormáz
Az élet benne akár a lassan ölő mérges gáz
Jeges úrnőjének minden szava engem aláz

A falról egykor virágmintás tapéta foszlik
A ház régen eltemetett halottként oszlik
Sebeiben óriási csótányok hada kúszik
Éveknek szennyes pora ködfelhőként úszik

Itt élünk ketten, csak én és az anyám
Az élet viadalát nem nyerte meg apám
Szem nélkül tekint ki a sarokból a babám
Ágyam könnyel teli szivacsként terül alám

Arcáról, ha valaha volt is eltűnt mosolygása
Szürkén oszlott rajta szét hideg komorsága
Gondolatait kitöltötte életének savanyúsága
Bár kócos hajának árnyalata vidám aranysárga

Odakint hosszú álmából ébredezik a vihar
Énekétől szaggatott táncba kezd az avar
A szél a halott levelek dombjaiba kavar
Az égen egy villám a felhők fodraiba mar

Ósdi vázában anyám virága halványan kékül
Mikor eltévedt piros pöttyös labdám feléje repül
Darabokra törve a rongyos szőnyegben megül
Sötét szemem a rémülettől a semmibe révül

Fáradtsággal teli hanggal recsegő a lépcső
Léptei úgy kopognak rajta, mint az acélvéső
Ha felér, elszorul majd torkomban a légcső
Annyiszor kívántam, hogy ez legyen a végső

Elbújtam szekrényem mélyének rejtekében
Békés álommal teli éjszakának reményében
Sötétség közeledett felém anyám személyében
Gyűlölet tüze vibrált szemének eres fehérjében

A szúette barna szekrényben már rám is talált
Síró könyörgésemtől ökle soha meg nem állt
Testem örök bosszújának célpontjává vált
Vörösen parázsló gonoszsága benne sosem hált

A pincének nyikorgó ajtaját szélesre tárta
Belökve engem a sötétségbe kulcsra is zárta
Megnyílt előttem félelmeimnek egész tára
Mint egy rothadó szirmait szétterítő Kála

Egy repedt cső magából bűzös levet ereszt
Gőzében a fal óriás penészmezőket termeszt
A sarokban valami rám éhes szemeket mereszt
A szél gyenge virágszálként szakítja le az ereszt

Az égi tombolásba egyre több erő gyűlik
A mennydörgések fénye arcomra vetődik
A csordogáló szennyvíz lábaimra kenődik
Elhaló segélykiáltásaimmal senki sem törődik

Éjféli pillangóként szállnak tova a cserepek
A rozsdás szögek nyöszörögve eresztenek
A falak ráncai még mélyebbre repedeznek
Az elmúlás árnyai mindent bekebeleznek

Kitekert nyakkal döglötten feküdt a cicám
Ő odafent vörös ködben dúlta szét a szobám
Mikor az emelettel dübörögve zuhant rám
Így költöztünk örökre tovább én és anyám