Nagyonfürge Károly legényember volt, és egyúttal írnok Kutyátugatósfalván. Nem volt gazdag, de azért volt egy kidűlt-bedűlt házikója, kutyája-macskája, két tyúkja, tyúkóla, gatyája, inge, két rézfityinge... no szóval a legszükségesebbek. Ezermester sem volt, de azért minden hét évben egyszer sikerült neki megjavítania valamit a házban vagy a ház körül, csak hát hét év, az hét év, testvérek között is. Különben az írnokságból megélt valahogyan, sőt, már egy versét is kiadták-kinyomtatták a PIROS SZÍVEKNEK című újságban. A vers Károly titokban tartott szerelméről szólt a bájos Bögyösköcsög Klárika iránt, aki halsütő leány volt a városi Iszonyúanuszonyos elnevezésű csárdában. A szerkesztő meg is ígért a versért tiszteletdíj helyett egy barátságos vállveregetést Károlynak, aki azonban egyelőre nem mert jelentkezni érte: hátha fülhúzás lesz belőle. Pedig szép sorok voltak a versben, ilyesfélék:

A szívemből nem lárifári
szól hozzád: úgy szeretlek, Klári!
A halsütőből gyere már ki!
Nem fogunk mi tintapacázni!
Ajkadra írom, csókkal, titkom...
Nincs ami Tőled elszakítson!
Gyere! Ma és most! Dehogy holnap!
Kecses kacsód sülthalat hozhat...

Az embert néha örömök is érik. Ezt Károly is tapasztalta, mert kapott egy festményt ajándékba, barátjától, aki Macskaszőrmenténessy Tivadar művésznéven piktorkodott.
A festmény a kutyátugatósfalvai libaúsztatót ábrázolta fölényes felülnézetből, úgy hogy a Kutyátugatósfalvát nem ismerő tengernek is nézhette volna, különösen négy-öt kupica szilvapálinka után. Macskaszőrmenténessy Tivadar egyébként merész festő volt, mert festékeibe szőrt kevert, úgy pingálta képeit. Ezt Tivadar kutyája és macskája nem szerette, - ha ollót láttak, rögvest átmenekültek a szomszédba. Hát jobban is pártolhatták volna a művészetet!

Károly döntő elhatározásra jutott: a festményt felakasztja házikójában, a falra. Ehhez minden szükséges ott volt: a fal, a festmény, a kalapács, a szög egyaránt.
A kalapácsok némelyike - magam is tapasztaltam! - utálatos, hűtlen, önfejű szerszám. Az ember rá akar vele ütni a szög fejére, de nem oda üt a kalapács, ahová kötelessége volna, hanem... Így történt Károly szögbeverési próbálkozásainál is, háromszor. Mindhárom esetben a kalapács a szög helyett Károly valamelyik ujjára ütött. Károly viszont az apjára ütött: úgy felmérgesedett a gonosz kalapácson, hogy kiugrott az ajtón, és szaladt a város felé. Nagy dühösen úgy gondolta: a városban beáll huszárnak, annak nem kell kalapácsolnia, csak felül a lóra, gyönyörű zsinóros mentében, parádézik, miközben titkolt szívszerelme, Bögyösköcsög Klárika észreveszi őt, beleszeret, csókot dob neki, megkínálja sült hallal, és hozzámegy feleségül.
Jól gondolta mindezt ez a Károly?
Ti, persze, egyből rávágjátok: igen! Ám el kell árulnom, bár nem vagyok árulkodós természetű, hogy Károly ló iránti váratlan sóvárgása mögött az az élménye volt, amikor iskolatársa udvarán egy nagyon jámbor lóval találkozott. Az a ló, amikor látta, hogy Károly fel szeretne ülni rá, de túl magasnak tartja a hátán levő nyerget, hát egyből letérdelt. Károly felült rá, azután mindjárt - a ló segítségével, aki megint letérdelt - békésen, ép bőrrel, leszállt róla. Ám nem minden ló ilyen békés természetű, no meg a ló felszerszámozása is némi ismeretet, meg gyakorlatot igényel, mivel a ló azt nem csinálja a lovasa nélkül. A huszárló sem. Elég nem szép tőle, mindenki öltözzön fel saját maga, akár ló, akár lóvá tett!

No de ne kalandozzunk el, különösen ló nélkül, e történettől. Futott Károly a város felé, amelynek szép neve volt: Kikukucskázókettőskakukkocska. Szép név, bár, igaz, ami igaz, a városka kivel kakukkot kukucskázott, kivel meg egyszerűen, sárgán, kikukoricázott. No szóval futott ez a Károly, de egy idő után más is futott utána.
Ki? Nem ki, hanem mik! A fal ugyanis megrótta, megszidta a kalapácsot, a szöget, a képet, - azok elszégyelték magukat, és Károly után eredtek.
Elől szaladt a kalapács, igaz, űzőbe vette egy kutyafalka, de annak minden bandatagja nemsokára megállt és az orrát nyalta. Volt miért, mert a kalapács koppintós. A szög előtt - rossz jel! - átfutott egy fekete macska, de mindjárt visszafutott, és el akarta kapni a gyors szeget. El akarta, de utána már nem akarta. A szerény szeg ugyan nem sértődött meg, a túl magabiztos és a babonát rosszul értelmező fekete macska viszont igen. Ráadásul a szög után szaladó kép is ráütött keretével a cicus farkára. Hát hogy ez a cica milyen képtelenségeket nyávogott a kép után! Azokat talán még Kikukucskázókettőskakukkocska népe sem hitte volna, pedig az nagyon hiszékeny: ma is hiszi, hogy az egykori Csinoscsendőr nevű gazda nem a disznót vágta le, hanem a disznó tette ezt gazdájával, szájában azzal a rettentő nagy konyhakéssel. No mindegy, ha hiszi, higgye! Mindent hihet pösze s piszi, ha a piszkát maga viszi.
Az útmenti tölgyfánál a kalapács megállt, mert kopogást hallott. Talán egy másik kalapács? Ám az odaérkező szög, meg a festmény egybehangzóan állították: madár az. A kalapács csalódottan koppantott: ha madár, akkor szóra, azaz koppintásra sem érdemes.

Károly beérkezett a városba, ott futott már, a huszárlaktanya felé. Ám közben megpillantotta őt valaki az Iszonyúanuszonyos csárda ablakából. Bögyösköcsög Klárika volt az, aki már sejtette, hogy a PIROS SZÍVEKNEK című újságban megjelent vers Klárikája valószínűleg ő lehet. Persze, arra is gondolt, hogy esetleg mégsem hozzá írták, de nem az a fajta leány volt, aki visszariad egy kis leányversenytől ilyen nagy költő szívéért, mint Károly. Kezében egy kisült hallal a legény után iramodott. Utólérte.
Hát egy kis időbe telt, amíg az egész történet kisült, de addigra Klárika Károllyal már megette a halat, együtt. Igen ügyesen tették ezt: egy falat, egy csók. A hal egyébként nem volt szálkás természetű.
Nemsokára megjelent a festmény, a szög, meg a kalapács is. Utóbbiakon Klárika nagyon csodálkozott, de Károly kevésbé. Ám biztos, ami biztos: három ujjának bibijét azért nem emlegette, nem mutogatta a leány előtt.

Még valaki megjelent az utcán, ahol Klárika és Károly ült a padon. Egy angolosan kinéző úr. Joga volt az angolossághoz, mivel vérbeli angol volt. Annyira vérbeli, hogy bizonyos távoli országokban... hát ezt hagyjuk, nem tartozik a futós kalandokhoz, ha végül futás is lett belőle. No de utóbbi viszont tele zsebbel! Nem mindegy, hogy mivel fut valaki, mert ugyanazon futással máshová is el lehet érni, mint Kukutyinba, bár némi zabhegyezés sem mindig rossz dolog, főleg, ha jól megfizetik.
Az angol úrnak nagyon-nagyon megtetszett a festmény, amin a libaúsztató tavacska volt látható, tengerszerűen, és némi valóságosan kimeredő macskaszőrrel. Károly nem titkolta el a festő nevét. Sőt! Boldogságában, hogy Klárikával így elrendeződött szívbéli ügye, arra célozgatott a szigetországbeli külföldi úrnak: Macskaszőrmenténessy Tivadar Ehunbehunbúbosbúbabunnia legnagyobb művésze, de olyan gőgös, hogy eddig még egyetlen festményt sem adott el. Ő nem egy közönséges Olcsójános! Hát ebből annyi mindenesetre igaz volt, hogy Tivadar még egyetlen festményét sem adta el, de... azonban miért kellene minden igazságnak kereknek lennie Ehunbehunbúbosbúbabunniában? Értenek ott a nagy gurításokhoz minden korban kergén kerek kerék nélkül is!
Az előkelően öltözött angol úrnak Károly eleinte nem akarta eladni az ajándékba kapott festményt, de amikor az úr már tízszeresét kínálta annak, amivel Károly földi javakként rendelkezett - a két tyúkot is, óljukkal együtt beleszámítón! - , önérzetesen kihúzta magát és beadta a derekát. Az ánglius úr pedig boldogan odaadta a pénzt.
Egy hét múlva ez a Károly éppen a háza előtt csókolódzott szerelmével, Bögyösköcsög Klárikával, amikor nagy hórukk!-ozás közepette megjelent Tivadar. Kiderült: az angol úr az összes festményét megvette tőle. Hálából Tivadar össze-vissza csókolta a barátját, és ugyanezt akarta tenni az igen szemrevaló Klárikával is, de ezt Károly elhárította: nem jó az a túl nagy hála, még Ehunbehunbúbosbúbabunniában sem!
No ebben van valami. Ne feledkezzetek meg erről! Sokszor jobb hálaként három puszi, mint három nyuszi, - főleg annak, aki hálaként adja. No meg számára olcsóbb is. Nem szép dolog az a nagy pazarlás!