Kerti őszben csend-üvegarcú látszat
reménykedő kéket vitt önmagának.
Egy-egy levél megrezzent. Könnyes-sárga
tapadt tükörre, üvegarcocskára.

Már sejtettem: zsákutca minden-minden.
Ám még lázadás lobbant a szívemben.
S ez így volt jó: a pillanat, ha vérzik,
egy-egy dalpirost küldjön még, az égig.

Már sejtettem: titok titokhoz hajló,
s lélek-sejtekben ördögi parancsszó.
Angyali is olykor, csillagos-drága, -
ősz-tél kertekben kész a pusztulásra.

Szélt támadt. Eltört üvegarcú csendben
sírt és meghalt a látszat. Eltemettem.
S ez így volt rossz, míg gúnyos óraingák
lengték: ugye, valód temetnéd inkább?

Valónk temetném, hogyha megtehetném,
s már nem bánnám élesen fagyos estém,
ha sötét kertek tavaszvágyú foglya
szabaddá lenne, pirost ránkragyogna.

Támadó szélben jajgatnak az ágak.
Pokolmélységbe hull köznap, vasárnap.
Hulló világban hajlotthátú holnap
köszön csüggedt jövőnek, hontalannak.

(2009)