Ránk vetődik egy volt-október árnya,
s egy még régebbi októberé...halott
levelek élőt mímelnek a szélben,
míg lemondón legyintek, hallgatok.
Bent a képernyőn Milliárdos Manci
két vigyor között ezt-azt mondogat.
Buzgón helyeslik csatornás barátok.
Összekacsintnak önérdek-szavak.
Lassan mind meghal, ki tudja: nem úgy volt,
s egy szakállas úr boldogabb lehet, -
a Földgolyó már-már szinte sajátja,
s háborúihoz van szolgasereg.
Rátok gondolok, egykor-ébredések,
piros szíveket hívó csillagok... -
s fut előttem a temetői játék:
sárgán, barnán villan levél-halott.
No de hagyjunk múltat, vágyakat, álmot:
ha tankoknak uszított gyermekek
sorsából senki sem látja a bűnöst, -
ez az ország beteg, nagyon beteg!
Ám a hegytetőn koronás idő van:
intő csend, - de ezt most ki érti meg,
míg hazudnak egymásnak köznap, ünnep,
s igazsághoz gyáva októberek?
No de hagyjuk! Inkább a hegyre nézek,
s intő, beszédes csendjét hallgatom,
s hogy este úgy lesz: nem várt, ingó éggel, -
Nincsben is érzi az én Csillagom.
Este lesz majd, sötét levelek futnak,
s mint annyiszor: pokoltűztánc ragyog,
ha nem látják is még hazugok, szolgák,
sunyi lélekkel csillagtalanok.