Ment János a vándorútján, akár a mesében. Egyszercsak megcsípte valaki-valami. Elfogta a csipkedőt: egy kövér bolhát. Mondta neki egyből:
- Megcsíptél, beste, most visszacsíplek!
- Jaj, kegyelmezz! - könyörgött a bolha. Ha te csípsz, nekem végem. Ne ölj meg! Inkább szolgád leszek, amíg élek.
- Hm! - tűnődött János. Majd meglátom. Addig is, amíg ezt eldöntöm, beleteszlek ebbe az üvegszelencébe, amit a bolhapiacon vettem hét évvel ezelőtt.
Bele is tette a bolhát.
Esteledett. Nyár volt, meleg. Lefeküdt János egy bokor alá. Csizmáját levetette. Hát egyszercsak arra ébred: valaki rágcsál valamit. A valaki egy sárganyakú erdei egér volt, a valami pedig János csizmája.
Fülöncsípte János az egeret, ráförmedt:
- A csizmám rágcsálod, te kis kergeberke farkincás legényke?! Most meg majd én fogom a te fülecskéid rágcsálni!
Megijedt az egér, így könyörgött:
- Jaj, csak azt ne! Inkább szolgád leszek! Jól jársz velem: egy egér sokat megér!
- Rendben! - bólintott rá János. Beleteszlek a kalapomba, de nyugton maradj ott, ki ne rágd! Reggel majd adok neked szalonnabőrkét.
Ismét lefeküdt János, de még hajnal előtt felébredt. Valami csiklandozta az orrát. Talán egy fűszál?
Nem fűszál volt az, hanem bogár: a világ leghosszabb bajszú cincére. János így korholta a kellemetlenkedőt:
- Nem tudja Ön, Cincér Úr, hogy alvó embert csiklandozni tilos?! Akármilyen hosszú a bajsza, lesz itt mindjárt nagy cincérhajsza!
- Jaj, ne legyen! - rimánkodott a cincér. Inkább bajszom egész hosszával Önt fogom szolgálni!
- Belegyezem én ebbe, s Önt beteszem eme zsebbe! - tréfálkozott János, és zsebrevágta a hosszúbajszút.
Aki vándorol, az előbb-utóbb elérkezik valahová. Elérkezett János is bolhástul, egerestül, cincérestül.
Különös hely volt az. Óriási ház előtt óriási ember állt, meg óriási gyerek. Nem volt ez, persze, akkora csoda, ha számbavesszük: óriás volt az az ember, a fia meg óriásgyerek, s kicsi házban nem lakhattak, ezért volt nagy a házuk.
Köszönt János, elmondta kiféle-miféle.
Az óriás nagyon idegesnek látszott. El sem mondta, hogy ő, meg a fia kiféle-miféle, de azt igen: miféle házifeladatot kapott fia az iskolában. Az egész házban senki sem tudja azt megoldani! Igaz, csak ketten laknak benne: ő, meg a fia. Holnapra kell vinni az óriási kérdésekre a felelő óriásválaszokat az óriásiskolába. Első kérdés: milyen hosszú az ördögkirály szarva? Második: van-e egér a pokolban? Harmadik: milyen hangokat ad ki magából az ördögkirály, ha nevetgél, kacarász?
Az óriás kérő szemekkel, könyörgő szavakkal fordult Jánoshoz:
- Jóember, te bizonyára sok földet bejártál. Ha megmondod nekünk a helyes választ erre a három kérdésre, három zsák arany nyomja majd érte jutalmul a hátad!
- Megmondanám, megmondanám... - vakarta János a fületövét - ha eljutottam volna legalább a pokol kapujáig. Ott biztosan fülembe szaladt volna egy s más e kérdéseket illetően, de hát hol a csudában is van a pokol kapuja?!
- No azt én sem tudom - ütögette bosszúsan saját fejbúbját az óriásapa. Én csak annyit tudok, hogy a pokol szellőzőlyuka itt van a házunk mögötti domb alján. Le is ment volna rajta gyerekem, ez a Máléjancsi, a válaszokért, de nem fér be a szellőzőlyukon. Kicsit kövér a drágám, meg ráadásul óriásgyerek is...
- No akkor közel a megoldás! - vidámodott fel János. Mi hamarosan hozzuk a választ, maga meg, tisztelt Óriásúr, máris mérje zsákokba az aranyat! Ne szűken mérje ám, hanem bőven, mintha magának mérné!
Kioktatta a lyuk előtt János a bolhát, az egeret, meg a cincért miként cselekedjenek, azzal zsuppsz! - leengedte őket a lyukon a pokolba.
Félóra sem telt bele, visszajött a bolha.Vidáman ugrált és így hencegett:
- Ez ám a fiatal diadal! Ha én nem vagyok, sohasem tudod meg: az ördögkirály mindkét szarvának hossza száztizenhét bolhaugrás, meg egy fél! Bolhavitéz olyan vitéz: még az ördögtől sem fél!
Mosolygott János, megdícsérte a bolhát.
A cincér másodiknak érkezett vissza, de ő már csak egy jó óra múlva. Panaszkodott erősen:
- Vastag ám az ördög bőre csudamód! Csiklandoztam a hátát, - hát semmi! Utána a fülét, - no az olyan nagy és szőrös, hogy majdnem eltévedtem abban a szőrerdőben, de az ördögkirály mégcsak nem is heherészett, hanem csak egykedvűen heverészett. Végül a pocakján sétafikáltam és a köldökét birizgáltam. Erre már nevetett, de irtó csúnya, mély, röfögő-böfögő hangon, ekképpen: pröh - röh - bruk - pruk - prakk - prekk - prihihik! Rossz volt hallgatni.
Kacagott János, megdícsérte a cincért.
Hanem a sárganyakú erdei egérlegény csak nem akart előkerülni. Már két órája vártak rá, egyik lábukról a másikra álltak nagy türelmetlenül.Végül mégiscsak kitáncolt a lyuk száján az egér, de nini! Nem jött egyedül. Csillogó szemű, koromfekete egérkisasszony volt vele. Az egér büszkén jelentette:
- Van szerencsém bemutatni a bizonyítékot arra, hogy a pokolban is van egér, és ez a bizonyíték egyúttal menyasszonyommá lett: ime a szépséges pokolsötétföldi Cincogimuncilipincili Rózsika! Érdemes volt lemennem a pokolba! Rózsikával, ég és föld és pokol leggyönyörűbb egérleányával, úgy megszerettük egymást egy szempillantás alatt, hogy holnap már a lakodalmat is megtartjuk.Vele még a pokol is mennyország nekem, de meg nem is megyünk mi a pokolba, amíg itt a Földön elég rágcsálni való akad!
Elámult János az egérlegény kalandján, de hamarosan még tágabbra nyílt a szembogara. Az óriás úgy megörült a válaszoknak, annyira tetszett neki a történet, hogy három akkora, de akkora zsákot tömött meg dugig arannyal... no ha azt láttátok volna! Nem volt fukar ez az óriás, mint annyi mesebeli és nem mesebeli rokona.
János viszont eltűnődött: ily nagy zsákokból egyet is nehezen cipel haza, hát még kettőt, hármat! Kért hát az óriástól ráadást: egy kis kézikocsit amin elhúzhatja a sok aranyat nem éppen közeli falujáig.
Az óriás nagylelkűen adott neki azt is, közben a fiára mutatott és megjegyezte:
- Itt van a kézikocsi, de ez a Lustajancsi elfelejtette letisztogatni, leseperni. Tegnap igazgyöngyöt szállítottunk, még most is gyöngyszemek gurulnak rajta ide-oda.
- Annyi baj legyen! Leseprem én! - készségeskedett János és a zsebébe seperte a vagyont érő gyöngyszemeket. Feltette a kézikocsira a három zsák aranyat. Húzta nagyvidáman, de nem kellett sokáig húznia, mert a közeli hegy lábánál volt egy falu, ott vásárolt egy szépfülű szamarat.
Az óriásfiú másnap bevitte a kérdésekre kapott válaszokat az iskolába, de azt is becsületesen rögtön elmondta miként jutott ezekhez, vagyis a történetet Jánossal, meg a bolhával, egérrel, cincérrel. A tanítóbácsi vállonveregette:
- Derék fiú vagy te, Öhömböhöm Péter! Kitűnőt kapsz! Nem csupán a helyes válaszokat hoztad el, hanem kitaláltál egy érdekes történetet is arról miként jutottál hozzájuk.
Öhömböhöm Péter óriásfiú mit tehetett? Nem nyakaskodhatott, hogy így, meg úgy, de tényleg a bolha, cincér, egér... Belenyugodott a dícséretbe.
Talán ti is belenyugodtatok volna az ő helyében, - vagy nem?