Az éjszaka hangjai kitöltötték a tájat. Akár még romantikus is lehetett volna. Már ha ő kapható volna az ilyesfélékre.
A fiatal férfi előredőlt a vágtató lovon, beszívva ama jellegzetes, fűszeres-zamatos illatot, melynek éreztén egynek és oszthatatlan egésznek érezte magát, amilyen tán sose volt.
Seannak hívták, Sean Tisdale-nek. Huszonhárom éves volt, fizikailag. Lelkileg úgy száznak saccolta magát. Hogy miért? Volt oka. Volt bizony…
Tizenegy éves sem volt, amikor az állam gondozásába vette. Már ha gondozásnak lehetett nevezni azt, amikor az ember fiára körülbelül annyira ügyelnek, hogy él-e még; nem beszélve bizonyos nevelők nem enyhe rasszizmusáról, akik még mélyebbre nyomták őt az önutálat mocsarába.
Nos, igen… Sean Lakota- titon származású volt, de bármit megadott volna, hogy változtatni tudjon ezen. Gyűlölt indián lenni. Életének első tíz éve nyomorú körülmények között telt; alkoholista apja minden pénzüket italra költötte, bátyját és öccsét mintha észre se vette volna, őt viszont verte, mint a lovat, dacára annak, hogy édesanyja keményen küzdött ez ellen.
Aztán egy nap őt és az öccsét elvitték. Egy évig bírták ott, aztán megszöktek. Hogy miért?
Nem! Erre nem gondol! Sean azon kapta magát, hogy újra reszket a dühtől.
Amióta Leszokott a heroinról, számtalanszor végigrágta a dolgokat. És mindannyiszor ugyanez volt az eredménye. Mégsem tudott nem gondolni rá; azok az évek beleivódtak, kitörölhetetlenül.
Lenyergelte a lovat, elengedte, és cigarettára gyújtva a ház felé sétált.
hol is tartott? Ó, igen, igen… Megszöktek. Az utcán éltek. Már ha azt életnek lehetett nevezni. Ő lopásból tartotta fenn magát és az öccsét, Jonast. Hamarosan igazi zseninek számított ilyen körökben.
Hogy legalább minimális biztonságban tudja magát és az öccsét, nála néhány évvel idősebb fiúkhoz csapódott. A bandavezér felfigyelt rá. Már akkor is könnyen, jól verekedett; jóval magasabb is volt, mint a vele egykorú fiúk. Ő azonban ragaszkodott az öccséhez. Mindent együtt csináltak, félt volna egyedül menni. Pedig kettejük közül ő volt a keményebb, bátrabb. Jonas szelíd volt, nyugodt, kedves. A bandavezér jót röhögött a kisfiú Sean kikötésén, és azt mondta, nem bánja. Ekkor elmentek vele.
Ekkorra már kipróbálta a heroint. Hamar rákapott; a drog könnyebbséget okozott.
Elvitte őket egy helyre, ahol enni, inni kaptak. Később kiderült, nem ingyen. Busás árat kellett fizetniük érte.
Az elkövetkező pár év a kiképzésükkel telt. Seanból tökéletes bérgyilkos válhatott volna. Ekkorra már bármire képes lett volna az anyagért, viszont még módosult tudatállapotban is képes volt higgadtan gondolkozni.
Míg őbelőle kőkemény, érzelemmentes dózert faragott a kegyetlen kiképzés, öccsét félénkké, riadttá tette. Ha Sean nem lett volna a drogmaffia kedvence, aligha éli meg azt az estét.
Az az este…
Az indián újra azon kapta magát, hogy pulzusa felgyorsult, szíve eszeveszetten lüktet, nyakán kidagadva vonaglik a verőér.
Az este, amikor Jonas áldozata lett az egésznek.
Éppen kiadós adag heroint csempésztek volna át a határon, amikor rájuk törtek a zsaruk. A tizenhat éves Sran derekasan védte magukat.
Nem is lett volna semmi baj, ha az egyik idióta rendőr rá nem lő a drogmaffia fejére. aki maga elé rántotta Jonast, így őt találták el.
Ő pedig nem tudott segíteni…
Aztán minden olyan gyorsan történt. Jonas felordított fájdalmában. a főnök hidegvérrel fejbe lőtte, majd felszívódott.
Ő pedig reszketni kezdett. Torkában hangos sikoltás kúszott felfelé, odarogyott haldokló öccse mellé.
Felsikoltott, majd zokogni kezdett, remegett a veszteség fájdalmától és az elvonási tünetekről.
Hallotta a feje felett hogy „… letartóztatom…”, de nem érdekelte. Érzékelte a bilincs csattanását, azt, hogy felrángatják, és viszik.
Két évet kapott. Itt, a fiatalkorúak börtönében alig jutott anyaghoz. később már egyáltalán nem.
Ekkor ismerte meg igazán az elvonási tüneteket. Addigra túl volt két aranylövésen, a második esetben a csoda mentette meg a haláltól. A bűntudat miatt akart öngyilkos lenni; képtelen volt elviselni, hogy Jonas miatta halt meg.
Csakhogy valami miatt túlélte. Utána pedig már nem jutott anyaghoz.
Utólag hálás volt ezért. Meg a szociális munkásért, akit kirendeltek mellé, aki meggyőzte őt, hogy érdemes élnie, és rávette, hogy tanuljon.
Az első fél év volt a legszörnyűbb, amikor kiürült szervezetéből a drog. Minden fájt. Fájt, ahogyan a vér keringett benne. Ordított volna, ha nem gátolta volna ebben valami. Olyan méltósággal viselte a kínokat, amit talán senkinél nem látott. Nem akart ordító, nyálzó drogosként megvetést kiváltani a többi emberből.
Az enyhülést adó metadon- injekciót is visszautasította. Mert talált valamit, ami eszeveszetten érdekelte, ami rabul ejtette, ami miatt tiszta akart lenni. Valamit, ami sosem csapta be.
Már általános iskolában is jó volt matematikából és fizikából, apja reáliskolába járatta. A börtönben lehetősége volt arra, hogy leérettségizzen.
A tanárok felfigyeltek a fiatal fiú borotvaéles eszére, szinte döbbenetes logikájára. A második börtönéve végén leérettségizett, és tudta, hova menjen.
Állatorvos akart lenni. Gyermekkora óta szeretett minden állatot, de a lovakért különösen rajongott. annak idején egyszerre tanult meg lovagolni és járni; amikor elvitték a rezervátumból elsősorban a lovak és az anyja hiányzott neki.
Fakultásként kémiát és biológiát tanult, ezekből, valamit matematikából ötösre érettségizett.
Emlékezett arra az eszeveszett, eufórikus örömre, amit akkor érzett, amikor felvették az egyetemre. A szociális gondozónőtől érzékenyen búcsúzott, elvégre nagyon sokat köszönhetett neki.
Érzékenyen, igen. Már amennyire képes volt rá. Ugyanis eddigre képtelenné vált szeretetre, bizalomra épülő kapcsolatokat létesíteni.
Ahogy kikerült a sittről, munkát keresett, amiből fenntarthatná magát és fizethetné az egyetemet. Talált is, egy lovastanyán, jól elbújva a világtól, egyedül. Ínszakadva dolgozott, hogy tanulhasson, és egy idő után képes volt egy szobában aludni önmagával. Szerette az istálló lüktető, elven életszagát, a lovak halk neszezését.
Valami néha mégis hiányzott. Valami, amit ostobaságnak, illuzórikus marhaságnak tartott.
Szeretet?! Ugyan, az nincs, nem létezik. Mégis, néha úgy érezte, hiányzik. Akár nők terén, akár másutt.
Nők?! Majdnem cinikusan felnevetett. Vajmi kevés becsületük van. Bőven elég egy jó test, néhány bók.
Mindig könnyebb volt nőt szereznie magának, mint bárakármi egyebet. Csendessége, lefojtottsága, nyugalma sokat vonzott közülük. Csakhogy ő már unta az egyéjszakás kapcsolatokat. Nem állt egyébből, mint szexből, ő minden csókolózástól, nagy lelki beszélgetéstől őrizkedett.
Valahányszor kialakult valami kötődés-szerűség, elmenekült. Az egyetemen is felfigyeltek rá, pedig ő igazán nem tolta magát előtérbe. Nem egyszer szembesült felkínálkozásokkal, amik burkoltan, nyíltan vagy agresszíven nyilvánultak meg. Ő azonban képtelen lett volna rá, hogy lekösse magát egy lány mellett; arra még kevésbé, hogy egyéjszakást kezdjen valamelyikkel, aztán a fél egyetem ezen csámcsogjon.
Ő csak ismerősi körön kívül kezdett valakivel. Immár rutinosan tudta kezelni egyes nők hisztériáját; nem érdekelte, hogy balhéznak. Volt néhány nő, aki ugyanolyan lazán kezelte a dolgot, mint ő; ha arra járt, szívesen látta az ágyában. Némelyikkel inkább az azt követő-vagy kísérő- beszélgetésekben lelték örömüket.
Beért a házba. Futólag végigpillantott magán. Le se tagadhatná, hogy indián…grrrr.
Néha viszont, álmában, hallott egy-egy lágy hangot, érzett néhány simogatást, és ezeknek semmi közük sem volt az időről időre rátörő erotikus álmokhoz.
Ez az utolsó éve az egyetemen. És onnantól azt csinálja, amit szeret.
Végignézett szerény ingóságain. Nem sok, de elég.
Beállt a zuhany alá. Mi is lesz holnap? Ó, igen, amit utál. Tanévnyitó buli. Vagy mifene. Nem is akart ott lenni, de jó barátja, Tom addig erősködött, míg meg nem ígérte, hogy elmegy.
Tom… nem állta meg, hogy el ne mosolyodjon. Őt valamiért nem lökte el magától, mint a többieket. És a húgát sem, Maryt. Ők se tudtak róla sokkal többet, mint bárki más, de sosem volt velük elutasító. Marynek még azt is engedte, hogy megölelje, de ezek mindkettejük részéről csak baráti gesztusok voltak. Marynek volt barátja, Sean egyik osztálytársával, a nem enyhén rasszista Jeremyvel járt; talán érthető módon nem voltak oda egymásért, mármint ő és Jeremy.
Kilépett a zuhany alól, fogat mosott, boxerbe bújt, és az ágyra dobta magát. A feje felett kotorászva bekapcsolta a zenét.
A Sonata Arctica dallamaira aludt el.