Az ördögöket sokan durva, faragatlan fickóknak képzelik, akik nem is köszönnek, csak elkapnak egy-egy embert, zsákba dugják, hátukra veszik a zsákot, és már nyargalnak is vele a pokolba. A legtöbb ördög minden jel szerint ilyen, de azért akad másmilyen is. Nem jobb, de udvariasabb. Ilyen ördög volt Szőrösbőrös Eduárd.
Eduárd tudós ördög volt. Pokolbéli házának polcain annyi vastag, nehéz könyv sorakozott, hogy amikor az egyik polc könyvestől leszakadt és Eduárd fejére esett, a tudós ördög két hétig nyomta az ágyat. Tiltakozott is az ágy, de hiába.
Nos ez az Eduárd olyan széket készített, amelyik, ha az oldalán megnyomták a piros gombot, máris vágtatott a rajta ülővel a megjelölt helyre. Eduárd elmagyarázta az ördögkirálynak, hogy az ő zseniális találmánya nagyon megkönnyíti az emberek pokolba szállítását. Nem kell többé zsák, és az ördögnek nem kell cipelnie az emberrel telt zsákot. Csak rá kell ültetni a pokolravaló komát a székre, megnyomni a piros gombot, és a szék terhével együtt pokoli gyorsan máris ott a pokolban.
Az ördögkirály kelletlenül piszkálgatta szőrös orrát, mirmegett-mormogott, ide köpött, oda köpött. Így fejezte ki kételkedését. Eduárd találmányaiban ugyanis mindig akadt valami bökkenő, ami utólag jött elő. Nagyharanggal beharangozott aranytojást tojó géptyúkja például aranytojást tojt ugyan, de arannyal is kellett etetni. Így minden aranytojás kétszer annyiba került mint az elmés szerkezetű tyúk nélkül. Amit nyertek a vámon, kétszeresen elvesztették a réven.
Eduárd elhatározta: bemutatja az ördögkirálynak mit tud ez a csodaszék, így oszlatja el a nagyszarvú uralkodó kételyeit. Hátára vette a széket és felvitte a Föld felszínére. Már csak ott jutott eszébe: hiszen a székben is felutazhatott volna. Egy darabig lihegett, bosszankodott, de végül nagybölcsen úgy vélte: késő bánat, ebgondolat.
Hanem az ördögnek sincs mindig szerencséje, hiába a mondás, hogy ördöge van! Szőrösbőrös Eduárd talált egy embert, de az nem csupán ember volt, hanem varázsló is. Ez utóbbit honnét tudta volna Eduárd? Nem volt ráírva a varázsló homlokára kiféle-miféle.
Az ördög nyájas szavakkal szólította meg a varázslót:
- Lángnyelvekkel ékes szép sötétséget kívánok! Szőrösbőrös Eduárd vagyok, Tüzesország főtudósa. Gratulálok! Ön ingyenes társtalanutazást nyert! Arra kérem becses uraságod: foglaljon helyet e széken és egy füst alatt utazzon rajta máris forróvizes örömökben bővelkedő hazámba. Olyan tájakat, olyan rosszmájakat, mint ott, Ön még sohasem látott! Minden völgykatlanban sokszáz katlan! Ingyenes tisztátlansági fürdő!
Ezer csoda várja Önt, ügyeskezű fűtőszemélyzet, visítóverseny, jajgatási-jujgatási szabadság, meg a többi...
A varázsló átlátott a szitán. Játszotta a szerencsés, de kissé bugyuta nyertest:
- Ó, micsoda meglepetés, Főtudós Úr! Mindig arra vágytam, hogy Tüzesországba utazhassam! No de nem kényelmetlen ez a vasszék?!
- Ez? Dehogy! - igyekezett cáfolni Eduárd és ráült, hogy megmutassa: igencsak kényelmes. A valóság viszont az volt, hogy nagyon nyomta őt alulról mindenféle kiálló csavar, alkatrész, de ezt igyekezett eltitkolni.
A varázsló tovább kérdezősködött:
- No és ez a szép piros gomb mire való?!
Eduárd oldalt fordult a széken és büszkén válaszolt:
- Azt csak le kell nyomni és a szék máris viszi a rajta ülőt a po..., akarom mondani a pompás Tüzesországba!
A varázsló lenyomta a gombot. A szék máris száguldott a rajta ülő Eduárddal hegyen át, völgyön át. A lelkét is kirázta volna, ha lett volna lelke. Fenekén viszont jókora sajgó púpokat gyártott, és csontjai olyan zörgésbe-zendülésbe kezdtek, hogy még pokolba érkezés után sem tudták egy ideig abbahagyni.
Az ördögök vigyorogtak, királyuk pedig gúnyosan jegyezte meg:
- Nicsak, nicsak, ember lettél Eduárd?! Saját magad küldted vissza a pokolba?!
Eduárd hebegett-habogott-hazudozott: először ő akarta kipróbálni saját találmányát. Igazolhatja: remekül beválik!
Titokban azért mégis kipárnázta a széket, kisebb sebességre állította, és visszautazott vele a Föld felszínére. Fekete ördögszívében nőtt a bosszúvágy a varázsló ellen.
A bűvöspálcás úr Eduárd láttán meglepetést színlelt és rögtön elhalmozta szemrehányásokkal:
- Hej, Főtudós Úr, mire véljem ezt?! Én nyertem utazást a csodaszékkel Tüzesországba, mégis Ön száguldott el vele! Illik így becsapni a szerencsétlen szerencsés emberfiát?!
Az ördög bűnbánatot mímelt és igencsak invitálta a varázslót: üljön a székre, most minden másképpen lesz! Eljut Tüzesországba!
A varázsló nem mondta, hogy nem, de azt javasolta: előbb igyanak Eduárd irtónagy eszére és kiirthatatlan egészségére egy kis tüzesitalt. A körtepálinkát értette alatta.
Ittak-ittak. Az ördög sokat. Kis kupica, nagy kupica, elámult a kopasz cica! A varázsló viszont csak egy-egy kortyot engedett le a torkán olykor-olykor.
Nem tagadható: berúgott az ördög. Döngette a mellét, dicsekedett, hogy mekkora tudós ő! Micsoda remek találmány ez a firefura szék! Rá is mászott négykézláb, de részegen nem tudott rendesen elhelyezkedni rajta. Ide nyúlkált, oda nyúlkált, és véletlenül megnyomta a piros gombot. A szék visszavitte a pokolba.
Sajnos, a végcél beállításánál is hiba történhetett, mert a szék nem a Pokol nagytermének közepén állt meg Eduárddal, hanem odébb és fellökött egy széket. Az a szék trónszék volt. Ez baj, de még nagyobb baj, hogy ült rajta valaki. Rettentő nagy baj pedig az volt, hogy az a valaki nem akárki valaki volt, hanem Felségesen Férjes Valaki: az ördögkirály felesége.
A királyné a földre csücsült. Utána Eduárd is csücsült - a börtönben. Két hétig. Elítélték ugyanis feleségsértésért, ami hétszer akkora bűn, mint a felségsértés. Legalábbis lent a pokolban, de lehet, hogy olykor feljebb is.
Amikor Eduárd kijöhetett a tömlöcből, az ördögök kézzel-lábbal mutogattak rá, nevették, csúfolták.
A póruljárt főtudós elhatározta: kiköszörüli a csorbát. Ami kétszerre nem sikerült, harmadszorra sikerülni fog! Mindenképpen pokolba küldeti a székkel azt a pokolra való embert, aki miatt eddig kudarcot szenvedett!
A varázsló unta már Eduárdot székestül-mindenestül. Így, amikor ismét megpillantotta, kissé bosszúsan kiáltott rá:
- Megint itt van, Főtudós Úr?! Már kétszer is elnyargalt előlem, helyettem, a csodaszékkel! Hát szabad ezt csinálni egy nyertessel?! Azt mondja meg gyorsan, hogy mivé szeretne válni: nyúllá vagy szamárrá?
Az ördög bámult, vigyorgott. Nem értette a kérdést. Hanem hát megértette mindjárt. A varázsló picikét hókuszpókuszolt és Eduárdból óriási fehér nyúl lett. Az ördögfajzat se bűt, se bát nem tudott mondani meglepetésében. No erre nem is volt sok ideje, mert a varázsló beültette a csodaszékbe és megnyomta a piros gombot. Villámgyorsan elvitte a szék az óriási ördögnyulat a pokolba.
Az ördögkirály imádta a nyúlpecsenyét. Megenyhülten jelentette ki:
- Főtudósunk, Eduárd, most végre valami értelmeset cselekedett! Hatalmas nyulat küldött ajándékba. Ma sült nyúlpecsenyét fogok enni! Hívjátok a szakácsot!
Jött is az ördögszakács sietősen. Az óriási nyúl azonban hirtelen kezdett visszaváltozni Eduárddá. Úgy látszik, itt a pokolban nem hatott eléggé a varázslat. Az ördögkirály elkomorodott. Nem szeretett elveszíteni se csatát , se nyúlpecsenyét. Szemei szikrákat szórtak míg Eduárdra rivallt:
- Eduárd, micsoda rossz tréfa ez?! Talán csúfolódsz velünk?! Gúnyolódsz? Nyúlnak teteted magad, te beste, azután visszaváltozol?! Nos akár nyúl vagy, akár nem, ezért az arcátlan nyúltalanságért kicsit megforgatunk a tűz fölött!
Ez azonban nem várta meg Eduárd. Ijedtében ugrott egyet. Karja közben véletlenül lesöpörte az ördögkirályné fejéről a koronát. Hű, ezért az újabb feleségsértésért lesz ám haddelhadd! - gondolta. Lett is volna, ha ottmarad, de nem lett, mert a megrémült Eduárd elszaladt, jobban mint egy valóságos nyúl a legfutósabb fajtából.
Az ördögkirály mérgelődött, majd lomtárba vitette a csodaszéket. Talán még ma is ott porosodik, rozsdásodik.