Fekete szájmaradvány
Mellen, vállon, nyakon.
Beborítja bőrödet a havon.
Nyálcsepp csorog végig a füled tövén,
Ahogy ott marad
A piszkos lehelet a köd ölén.

Viszik a lányt!
Mezítláb vonják végig mögötted,
Tudod ki ő,
Hisz mindig ott volt előtted.
A sorfal az utcán már követ sem vet rá
Csak mormogja tovább;
Óh, mit sem ér - ez már?

És arcát ismét öledbe ejti,
Mint anyának gyengéd kisfiát.
Karmai és fogai tépik,
Az otthon ébredező szajhát.

De mégis szánalom fut át a kezeken,
Mikor két könnycsepp gördül le a szemeden.
És felismerés csap át a vágyakon, ágyakon,
Mikor rájössz hogy az utcán fekszel a hátadon.