Az érdekel: milyen dobozban élünk?
Meddig terjednek falai? Reményünk
mi viszi át mindig reménytelenbe,
s vet árnyékot a fényvágyú szemekre?

Őszút. Piros bogyók, az ingó ágak
díszecskéi. A szélmellű vasárnap
felhők félsötét ablakát kinyitja,
s madárhangot pontoz a pillanatra.

Őszút. Látszat. Szűkül az ösvény. Mennyi
jel sejteti, hogy nincsen hová menni
e dobozban! Föld-, s égfalak közt ének
ígért bár egykor új, kedves vidéket.

Kedves vidéket, más tájat, s a zászlók
oly közelt hoztak: messzeségbe látót,
más tájra látót, mely a tájak Tája...
...ma is e Tájnak vagyok katonája.

Rongyos a mundér, gonosz tüske tépte...
Hány tőr várta, hogy szívemet elérje!
Rongyos a mundér, - de talán jobb volna
más, rossz sereghez hozzáaljasodva?!

Menekülhetek kényszerbe bezártan?
Idegen táj ez, - de szívhoni vágyam.
Idegen táj ez, már egyre sötétebb.
Félelme fent egy csillagtalan égnek.

Feketülnek és ingóbbak az ágak.
Megtaszít egy-egy szélmellű vasárnap.
Lehet: vihar lesz, tél korbácsa csattan,
s több látó lesz tűztükör-villanatban.

Talán több lesz, - de elég lesz egy égnek,
csillagosnak, mely bűnöket eléget
e dobozban, s faláról vérnek, könnynek
nem csak régi búk, kudarcok köszönnek?

(2009)