Még cseng az ősz, ezüst hangcseppek hullnak, -
s az égre felnéz elkésett virág.
Szépség, ha volt is, szemek elfelejtik,
csak ringatják jelenük bánatát.

Még cseng az ősz, de esős csendre vágyom,
mit őriznek félhomály-ablakok,
s melyeken úgy ősz: árnyékkéz varázslón
átnyújt egy arcot, amely már halott.

Még cseng az ősz, ezüst hangcseppek hullnak,
s húnynak ki lent, felfénylő-hangtalan.
Emberkék járnak körbe önmagukban, -
s nem kell a vers, ha piros szíve van.

Nem kell a vers, de írom, mert felejtő
szemmel, szívvel én nem törődhetek,
sem ön-körökkel, melyek szaporodnak,
mert e föld lelke fekélyes, beteg.

Csengő őszben szív-vers, álomkéz-égi,
valóra visszanéző színt adó, -
villants pirost színtelen szívtelenre,
s hangod legyen szíveknek hallható!

Majd piros villan illanó világra,
s szikrás hídon csillag jövőt bevár...
Most szirom fonnyad elkésett virágon,
s őszi vers-szívnek idegen e táj.

(2009)