Csend szárnyán ringat az idő,
fénylő égboltra tapad a szél,
sötét szemű lovak szürke kontúrján
kamasz sugarak derűje üldögél.

Vágtat a gondolat velem,
kezem szelíd sörényen pihen,
varázslat szökken párolgó körben,
paták koppanak magányos köveken.

Fűbe harap a pillanat,
táncol a ménes a dombokon,
ti vagytok a megfékezett méltóság,
nyerítve kacagtok emberi roncsokon.

Szabadon zúgnak a lombok,
délceg mozdulat a várakozás,
nyár illata sodora messzeségbe,
s kiáltásba olvad a halk nyihogás.

Vállamra ül a lendület,
hajdani ősök nyeregbe szállnak,
szétszórt gondolatom maradéka,
szürke lovakkal üzen a világnak.