Feltöltve: 2009-10-04 13:11:25
Megtekintve: 6208
Fényképek múltból, jelenből I. (2) (folytatás)
A szupertermés éve nem ismétlődik. Igaz, a következő esztendők paradicsomai és paprikái, ha feleségemnek exportengedélye volna, a nyugateurópai piacokon is nagy sikert aratnának. Németek, angolok, franciák nevethetnék /sőt röhöghetnék/ magukat halálta, hogy micsoda gnóm ez az ungarisch tomate , micsoda murisan korcs kis törpe ez a Hungarian green pepper! Ó, ezen a pilisszántói paradicsomi telken ott van az egész magyar politikai paletta paradicsomokban: az egyik vörös /bolsevik/, a másik csak rózsaszín /szocdem/, a harmadik kis túleszes még sárga /eszdéeszes/, van olyan amelyik zöld /neonáci vagy egyszerűen csak éretlenke?/, sőt, olyan is akad, amelyik felül piros, középen fehér, alul pedig zöld. /No, ezzel mi van: félemdéefes - félfideszes? Piros-fehér-zöld, virulj magyar föld!/.
Feleségem, Gizella Asszony, hihetetlenül alacsony termésátlagaival kétségtelenül kis gazda, sőt, talán a legkisebb az országban, viszont nem tagadja meg múltját, nem akar belépni a Kisgazdapártba /pedig micsoda szubvenciót kaphatna a rózsadombi kisgazdáktól, akiket ezidőtájt Torgyán Úr vezet a lehetőségek és bezsebelhetőségek kövér legelőin át!/
...
Ez az emlékezetfénykép 2003-as. Látjátok rajta kedves feleségem? Éppen finoman fogalmazott célzást tesz nekem arra, hogy ha az Ő egykori Skoda-ugratását, valamint telkének negatív termésátlagait közhírré merem tenni, ellenlépésekre számíthatok. Azt nem részletezi milyenekre, de sejthető, hogy kapcsolatba kerülnek egyelőre békésen kotló tyúkszememmel.
Ránézek a naptárra és eszembejut mi állt az egyik régebbi emlékezetfényképen: a férjnek tíz évenként meg kell mutatnia feleségének bátor férfiasságát! Hűha, de múlik az idő, én már harminc éve nem mutattam ezt meg! Itt az idő, most vagy soha! - ezt Petőfi írta, nem én, híres Nemzeti dal-ában, meglepetéssel látom: az egész versből momentán ez az egyetlen sor aktuális reálpolitikai alapon, illetve kellő diplomáciai megfontolás után, hogy valójában mire is van itt az idő. Valamire, persze, mindig itt az idő, nekem most arra, hogy nagydacosan bemutassam feleségem Skoda-ugratását és telkének-lelkének emlékezetesen paradicsomi paradicsomait. Különben, be kell vallanom, ez a pilisszántói telek, ez a kis földnadrágszíj, segített hozzá életem egyetlen költői sikeréhez. Pontosabban a sikervers közvetlen ihletői a szép fővárosunkba hozzánk fellátogató nagynyárádi /baranyai/ rokonok voltak, illetve az az öröm, hogy végre hazaindulnak gyönyörűmákvirágos, ravaszul Szabolcska Mihály-féle idillt színlelő falucskájukba. Ime, a VERS:
Akiben van lelk,
annak tetszik a telk.
Ott Gizi Mam kapál,
ha napszámost nem talál.
Nem sorolom fel, hogy megjelenő és meg sem jelenő verseimmel szemben ki mindenki táplál
ellenérzéseket /e tábor igen népes, szűkebb családom tagjai is közöttük sátoroznak/, azt azonban büszkén leszögezhetem, hogy fentebbi költemény a baranyai rokonság körében totálisan globális, magyarán frenetikus sikert aratott. Azt sem sorolom fel, hogy kis-, közép- és öregbéresként ki mindenki dolgozik Gizi Mam /feleségem/ nadrágtalan nadrágszíj-parcelláján, csupán csak annyit jegyzek meg, hogy e vers főszereplőjét az ötvenes évek kopasz vezérbácsikájának idejében szemrehányásokkal illeték volna amiért egykori szépséges szegényparaszt-leányságából némileg már a kövér /bár még mindig csinos/ kulákasszonyság-lét felé vett nem helyeselhető irányt.
No szóval bemutattam fényképeken a Skoda-ügyet és említést tettem a Gizi Mam telkén robotolást színlelő maroktartó napszámosokól, egyszóval megmutattam - bátorságom. Lehet, hogy Petőfié nagyobb bátorság volt /bár ki tudja?!/, az mindenesetre tény, hogy én nem a halhatatlanságért mentem a kukoricásba, mint a Nagy Költő, hanem, végszükségben ugyan, de egészen másért /nem kedvelvén még a költői finomságú naturalizmust sem, nem részletezem, hogy miért/. Annyi viszont bizonyos: most tíz évre mentesültem az alól, hogy férfiúi bátorságom feleségemnek bemutassam. Amint Ady is írta: Az első emberi bátorság Áldassék . Büszkén jelenthetem: imént leírt bátorságom közel negyvenéves házasságom alatt már a második!
...
Mint mindent a világon, az emlékezetfényképek nézegetését is meg lehet unni. Amikor én már meguntam, fiamban akkor támad fel az érdeklődés, ideszól nekem a fotelból: mutassak néhány képet amin ő is rajta van. Hát mutathatok, gyermekem, de nem fog el majd némi szomorúság, ha látod rajta, hogy mégsem sikerült felgyújtanod a rétet és az Ég a kunyhó, ropog a nád is elmaradt /amiben önkéntes kényszertűzoltóként tevékenykedő apád is ludas/? Repül a nehéz kő, ki tudja hol áll meg? - ezt Arany írta, de az már nem aranykönyvbe kívánkozó bejegyzés miszerint másik kő is repült, az már a Te jóvoltodból, de olyan ügyetlenül, hogy a hegy lábánál sétafikáló gyanútlan lábak közül egyet sem sikerült eltalálnod. No meg talán arra is kellemetlen lesz visszanézned a múltba, hogy az a kisbaba kénytelen volt vizijátékkal szórakozni, mert nem élvezhette, szegény, a tüzijátékot /A gimnázium ablakából ugyanis babakocsija mellé és nem bele esett az a petárda, micsoda kétbalkezesség!/. Kérdés kérdést szül, féligmeddig /de legalább félig!/ arra sincs válasz, hogy jónéhány pedagógusod miért éppen a tanári pályát választotta és nem a sintérséget, amelyhez több tehetsége és érzéke lett volna. Ezek az emlékezetfényképek sok-sok albumot töltenek meg, de no, szóval, de, sőt, DE-DE
Hű, néhány nemrégi, 2003-as, emlékezetfénykép kihullt az egyik albumból, pedig az ördög akarja nézegetni ezeket! Mit ér az a kis öröm, hogy, bár mindig lenéztem az embereket általában, most egymással versengőn mutatnak olyasmiket az új és új emlékezetfényképeken amiért bárki, akiben cseppnyi jóérzés van, megvetheti őket? A lenézést is meg lehet unni, ha el is szórakoztat egy ideig. Hullnak a képek a képtelenség határán levő országszégyenekkel és hazuglogikás eszmei torzszülöttekkel Nyápic Rosszcsont Tóni fineszeskedik-fideszeskedik karrierbiciklijén, Jújdecsintalan Kopaszsanyi vigyorog nagycsalafintán /számára Óbudán egyszer sem volt kutyavásár, egyébként azóta már kiléptették a vörösszegfűvirágok kertjéből/ Nyelvében él a nemzet - jut eszembe a mondás, tényleg, bár inkább nyelvéVEL, mennyi mindent tudnak csinálni ezek a nyelvek, hová be nem kerülnek önérdek-okokból! Undorodom ettől a társaságtól, hiába teszik eléje a köz szócskát megtévesztésül, annyi bizonyos, hogy nekem semmi közöm hozzájuk.
Innen, a hegyoldalról, messzire látni, minden csillogó, délibábos idővé válik, áramlik a kék, álomba süllyed a zöld, a házak ablakában piros muskátli hivalkodik szerénységével. Két világ mutogatja magát. Az egyik a valóság, a maga merev kőszobraival, szívet-testet-lelket felőrlő malomköveivel, ostobákat csábító pokoltüzijátékaival, Ady megénekelte vérrel-arannyal, a valóság, amelyben, természetesen, az istenhirdetés is az Ördögé, és amelyhez nincs közöm, annak ellenére, hogy ez pusztít és pusztít el. Az enyém az a másik világ tükrös édenkertjével, nevetős-sírós tisztaságával, szívmélyre rejtett ideáljaival, kíváncsi végtelenjével
Fecskék húznak cikcakkos, elpárolgó vonalakat, feltűnő-eltűnő bogáríveket a nyári égre. Becsukom az emlékezés fényképalbumát, a legérdekesebb képek még az albumlapokon szunnyadoznak, mégis becsukom. Kinyitom-e még? Talán. Esetleg, ha élek még akkor és ők kérik ezt: a most kedvesen serdülgető /és olykor morgolódó szavú/ Máté, vagy Szilvike, a Világ Legszebb Leánya /a költőnő/, de könnyű kitalálni, hogy Fannykának sem tudnék nemet mondani, már csak azért sem, mert nem földi lény Ő, hanem egy hihetetlenül gyönyörű Édenidő nevető szemű-szavú, minden képzeletet felülmúló szépségű tündérgyermeke.
/2003/
Feleségem, Gizella Asszony, hihetetlenül alacsony termésátlagaival kétségtelenül kis gazda, sőt, talán a legkisebb az országban, viszont nem tagadja meg múltját, nem akar belépni a Kisgazdapártba /pedig micsoda szubvenciót kaphatna a rózsadombi kisgazdáktól, akiket ezidőtájt Torgyán Úr vezet a lehetőségek és bezsebelhetőségek kövér legelőin át!/
...
Ez az emlékezetfénykép 2003-as. Látjátok rajta kedves feleségem? Éppen finoman fogalmazott célzást tesz nekem arra, hogy ha az Ő egykori Skoda-ugratását, valamint telkének negatív termésátlagait közhírré merem tenni, ellenlépésekre számíthatok. Azt nem részletezi milyenekre, de sejthető, hogy kapcsolatba kerülnek egyelőre békésen kotló tyúkszememmel.
Ránézek a naptárra és eszembejut mi állt az egyik régebbi emlékezetfényképen: a férjnek tíz évenként meg kell mutatnia feleségének bátor férfiasságát! Hűha, de múlik az idő, én már harminc éve nem mutattam ezt meg! Itt az idő, most vagy soha! - ezt Petőfi írta, nem én, híres Nemzeti dal-ában, meglepetéssel látom: az egész versből momentán ez az egyetlen sor aktuális reálpolitikai alapon, illetve kellő diplomáciai megfontolás után, hogy valójában mire is van itt az idő. Valamire, persze, mindig itt az idő, nekem most arra, hogy nagydacosan bemutassam feleségem Skoda-ugratását és telkének-lelkének emlékezetesen paradicsomi paradicsomait. Különben, be kell vallanom, ez a pilisszántói telek, ez a kis földnadrágszíj, segített hozzá életem egyetlen költői sikeréhez. Pontosabban a sikervers közvetlen ihletői a szép fővárosunkba hozzánk fellátogató nagynyárádi /baranyai/ rokonok voltak, illetve az az öröm, hogy végre hazaindulnak gyönyörűmákvirágos, ravaszul Szabolcska Mihály-féle idillt színlelő falucskájukba. Ime, a VERS:
Akiben van lelk,
annak tetszik a telk.
Ott Gizi Mam kapál,
ha napszámost nem talál.
Nem sorolom fel, hogy megjelenő és meg sem jelenő verseimmel szemben ki mindenki táplál
ellenérzéseket /e tábor igen népes, szűkebb családom tagjai is közöttük sátoroznak/, azt azonban büszkén leszögezhetem, hogy fentebbi költemény a baranyai rokonság körében totálisan globális, magyarán frenetikus sikert aratott. Azt sem sorolom fel, hogy kis-, közép- és öregbéresként ki mindenki dolgozik Gizi Mam /feleségem/ nadrágtalan nadrágszíj-parcelláján, csupán csak annyit jegyzek meg, hogy e vers főszereplőjét az ötvenes évek kopasz vezérbácsikájának idejében szemrehányásokkal illeték volna amiért egykori szépséges szegényparaszt-leányságából némileg már a kövér /bár még mindig csinos/ kulákasszonyság-lét felé vett nem helyeselhető irányt.
No szóval bemutattam fényképeken a Skoda-ügyet és említést tettem a Gizi Mam telkén robotolást színlelő maroktartó napszámosokól, egyszóval megmutattam - bátorságom. Lehet, hogy Petőfié nagyobb bátorság volt /bár ki tudja?!/, az mindenesetre tény, hogy én nem a halhatatlanságért mentem a kukoricásba, mint a Nagy Költő, hanem, végszükségben ugyan, de egészen másért /nem kedvelvén még a költői finomságú naturalizmust sem, nem részletezem, hogy miért/. Annyi viszont bizonyos: most tíz évre mentesültem az alól, hogy férfiúi bátorságom feleségemnek bemutassam. Amint Ady is írta: Az első emberi bátorság Áldassék . Büszkén jelenthetem: imént leírt bátorságom közel negyvenéves házasságom alatt már a második!
...
Mint mindent a világon, az emlékezetfényképek nézegetését is meg lehet unni. Amikor én már meguntam, fiamban akkor támad fel az érdeklődés, ideszól nekem a fotelból: mutassak néhány képet amin ő is rajta van. Hát mutathatok, gyermekem, de nem fog el majd némi szomorúság, ha látod rajta, hogy mégsem sikerült felgyújtanod a rétet és az Ég a kunyhó, ropog a nád is elmaradt /amiben önkéntes kényszertűzoltóként tevékenykedő apád is ludas/? Repül a nehéz kő, ki tudja hol áll meg? - ezt Arany írta, de az már nem aranykönyvbe kívánkozó bejegyzés miszerint másik kő is repült, az már a Te jóvoltodból, de olyan ügyetlenül, hogy a hegy lábánál sétafikáló gyanútlan lábak közül egyet sem sikerült eltalálnod. No meg talán arra is kellemetlen lesz visszanézned a múltba, hogy az a kisbaba kénytelen volt vizijátékkal szórakozni, mert nem élvezhette, szegény, a tüzijátékot /A gimnázium ablakából ugyanis babakocsija mellé és nem bele esett az a petárda, micsoda kétbalkezesség!/. Kérdés kérdést szül, féligmeddig /de legalább félig!/ arra sincs válasz, hogy jónéhány pedagógusod miért éppen a tanári pályát választotta és nem a sintérséget, amelyhez több tehetsége és érzéke lett volna. Ezek az emlékezetfényképek sok-sok albumot töltenek meg, de no, szóval, de, sőt, DE-DE
Hű, néhány nemrégi, 2003-as, emlékezetfénykép kihullt az egyik albumból, pedig az ördög akarja nézegetni ezeket! Mit ér az a kis öröm, hogy, bár mindig lenéztem az embereket általában, most egymással versengőn mutatnak olyasmiket az új és új emlékezetfényképeken amiért bárki, akiben cseppnyi jóérzés van, megvetheti őket? A lenézést is meg lehet unni, ha el is szórakoztat egy ideig. Hullnak a képek a képtelenség határán levő országszégyenekkel és hazuglogikás eszmei torzszülöttekkel Nyápic Rosszcsont Tóni fineszeskedik-fideszeskedik karrierbiciklijén, Jújdecsintalan Kopaszsanyi vigyorog nagycsalafintán /számára Óbudán egyszer sem volt kutyavásár, egyébként azóta már kiléptették a vörösszegfűvirágok kertjéből/ Nyelvében él a nemzet - jut eszembe a mondás, tényleg, bár inkább nyelvéVEL, mennyi mindent tudnak csinálni ezek a nyelvek, hová be nem kerülnek önérdek-okokból! Undorodom ettől a társaságtól, hiába teszik eléje a köz szócskát megtévesztésül, annyi bizonyos, hogy nekem semmi közöm hozzájuk.
Innen, a hegyoldalról, messzire látni, minden csillogó, délibábos idővé válik, áramlik a kék, álomba süllyed a zöld, a házak ablakában piros muskátli hivalkodik szerénységével. Két világ mutogatja magát. Az egyik a valóság, a maga merev kőszobraival, szívet-testet-lelket felőrlő malomköveivel, ostobákat csábító pokoltüzijátékaival, Ady megénekelte vérrel-arannyal, a valóság, amelyben, természetesen, az istenhirdetés is az Ördögé, és amelyhez nincs közöm, annak ellenére, hogy ez pusztít és pusztít el. Az enyém az a másik világ tükrös édenkertjével, nevetős-sírós tisztaságával, szívmélyre rejtett ideáljaival, kíváncsi végtelenjével
Fecskék húznak cikcakkos, elpárolgó vonalakat, feltűnő-eltűnő bogáríveket a nyári égre. Becsukom az emlékezés fényképalbumát, a legérdekesebb képek még az albumlapokon szunnyadoznak, mégis becsukom. Kinyitom-e még? Talán. Esetleg, ha élek még akkor és ők kérik ezt: a most kedvesen serdülgető /és olykor morgolódó szavú/ Máté, vagy Szilvike, a Világ Legszebb Leánya /a költőnő/, de könnyű kitalálni, hogy Fannykának sem tudnék nemet mondani, már csak azért sem, mert nem földi lény Ő, hanem egy hihetetlenül gyönyörű Édenidő nevető szemű-szavú, minden képzeletet felülmúló szépségű tündérgyermeke.
/2003/
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!