Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Lelkes
Alkotások száma: 1408
Regisztrált: 2004-05-15
Belépett: 2014-01-11
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Gyermekrovat (Mesék) (278)
-Egyéb prózai alkotások (471)
-Mese (64)
-Gyermekrovat (Versek) (111)
-Versek (430)
Irodalmi kritikák
-Verselemzések (1)
Feltöltve: 2009-10-04 13:04:49
Megtekintve: 6219
Fényképek múltból, jelenből I.
Gyermekkor, nyár. Hőség - akár ezekben a 2003-as júniusi napokban.A pulikutya ott döglik a keramitkockákon. Kedves, hűséges, de undorító kinézetű állat. Hosszú, piszkos szőre cafatokban lóg le róla. Rossz szót mégsem merek mondani rá: ezek az ötvenes évek - a Lelkes-családban is.
Megjelenik Anyám. Rosszat várok, be is következik. Elküld a közeli boltba, kenyérért, vajért.
E megbízatást kelletlenül fogadom. Anyám azt gondolja: lustaság okán. Persze, azért is, de nem ez a főok. Nem szeretem a felnőttek világát, a boltban sem. Lenézik, háttérbe szorítják a gyerekeket. Anyám e főokot nem is sejti. Részben más volt az Ő gyermekkora, részben pedig nem lát bele a gyermeki lélek rejtelmeibe. Miért is látna?
Öröm az ürömben: a boltban ezúttal nincs ott a megszokott tolongásos, életre nevelő életkép.
Viszem haza a meleg kenyeret és a vajat. A kenyér melegétől és a Nap élmunkás, túlzásba vitt infravörös sugártermelésétől a vaj buzgón olvadozik. Ez igen érdekes, szeretettel néznem a sárga zsírtavacskát, de, sajnos, az olvadó vaj csúszik is. Nagynehezen befordulok a kertkapun. Átadok mindent: kenyeret, vajat, visszajáró pénzt.A fénykép szélén túl nem látom mi történt.Lehet, hogy kaptam vajaskenyeret, “jutalmul”.
...
Anyai Nagymamám kedvemre való feladatot ad: öntözzem meg a virágokat. Szívesen teljesítem, sőt túlteljesítem. Lelocsolom öcsémet, aki visít, szitkozódik. Meleg van ugyan, de a hideg vízcseppek mégis “sokkolják”. A visszataszító kinézetű /de kedves, hűséges/ pulikutya hasonló sorsra jut. Élvezem a dolgot, csudamód. Kicsit elgondolkodom kegyetlenségemen, lelkiismeretemet is furdalja a dolog, de távolról sem annyira, hogy emiatt kilyukadjon. A virágok is kapnak a vízből. Az elburjánzott kanadai aranyvessző /szépnevű, sárgavirágú gyomnövény/ nagyon köszöni. A menekülő pók, érthetően, nem: most szőhet új hálót.
Anyám kijön a házból, mérsékelten éles szavakkal figyelmeztet: Nagymamám kertlocsolásra kért meg, nem özönvíz előidézésére. Kritikáját bosszúsan fogadom, de az öntözőcső ismét helyes irányt kap. Félek Apámtól, az “itéletvégrehajtótól”.
Anyám bemegy a házba, ezt követően az öntözőcső /csúnya nevén “slaug”/ ismét visszatér a helytelenített irányba. Tócsatavacskák keletkeznek, menekülő hangyanéppel. A tavacskák vize ring, ring, évtizedek múlva mesébe ring át a romániai NAPSUGÁR lapjain.
A múlt fényképe eltűnik, a jelené megjelenik. Szilvike locsol a pilisszántói telken. Nagypapuska lánya! Nicsak, lelocsolta Fannykát! Az özönvízért nem szólok rá a kis költőnőre, a magyar irodalom reménységére, de szívemcsücske-Fannykát biztos helyre menekítem.Locsolj csak, Szilvike, de kíméld meg Fannykát!
Egy lyukból csuromvizesen mászik elő La Fontaine tücske. Írj róla verset te is, Szilvike!
Szilvike azonban éppen fut, mert most Fannyka őt “sokkolja” hideg vízzel. Kölcsönvíz visszajár!
A víztől kibújik házából egy CSIGÁ-BIGÁ is. Ily különösen mondta Szilvike valamikor, talán úgy hároméves korában, csodálkozó, meglepett felkiáltással, furcsa hangsúllyal: - Nini, ez a CSIGÁ-BIGÁ!
...
Múlt, gyermekkor. Az orgonabokron rigó fészkel. Feketerigó. Látni akarom mi van a fészkében: tojás, kis feketerigó-fióka vagy még semmi?
Én látni akarom, de a feketerigó nem akarja, hogy lássam. Látni fogom, CSAKAZÉRTIS!
A csakazértisek sokba kerülnek, már gyermekkorban is. Székre állok, de ez nem elég. Odavonszolom a kerti asztalt, közben elítélő szavakat mormogok az engem ily nehéz munkára kényszerítő feketerigóról. A széknek nem tetszik az asztal tetején. Billeg. Felmászom az asztalra, majd a székre, mégsem látom jól, hogy mi van a feketerigó-fészekben: tojás, fióka vagy semmi.
Az “ellenség uszályába került” szék felbillen, velem együtt. Földre érkezem, csonttörés nélkül, de lábamon a bőr igen veresbánatos. E méltánytalan bánásmódot mind-mind bánni fogják: asztal, szék, orgonabokor, feketerigó! Nem fogom kímélni az osztályellenséget!
Újabb fénykép, igen különös, 2003-as: cinke fészkelt a pilisszántói telek kerítésének vascsövébe! Szilvike, Fannyka felváltva kapaszkodik a kerítésre, látni szeretnék a vascső belsejét. A csőben sötét van, de egy-egy félpillanatra látják az “édes, kerekfejű kismadarat”. Elemlámpa kellene ahhoz, hogy bevilágítsunk, de az nincs nekünk, illetve van, de nem elég erős a fénye. A szemközti szomszéd adna kölcsön, ha volna neki, de nincsen /legalábbis ezt állítja/. Lám-lám, madárvilág, örök fészkelés, örök bosszúság!
...
Gyermekkor, ötvenes évek. Verset írok, körmölgetem, javítgatom. Elolvasom: nagyon tetszik. Másodszori olvasásra már csak tetszik. Tanulság: az alkotó elég, ha csak egyszer olvassa el azt, amit írt. Még jobb, ha egyszer sem!
Apám tudós hivatalnok-képpel észrevételeket tesz, ám alapvetően tetszik neki a vers. Anyámnak - látom az arcán - alapvetően nem tetszik, sem a vers, sem az, hogy Apám megdícséri. Szerinte versem mondanivalója “nem elég építő” /ami igaz is/, sőt, titokban, úgy véli: az irodalom hasztalan időtöltés. Mindez ott van az arcán, látom, de nem szól, nem akar Apámnak ellentmondani.
Sejtem, hogy Anyámnak van igaza, de nem tudom eldönteni: kell-e nekem ez az igazság. Különben is úgy érzem, hogy kis idő múlva én is képes leszek ugyanolyan rossz verseket írni, mint amelyek az ötvenes években napszámban nyomdafestékben részesülnek. Akkor enyém lesz majd a DICSŐSÉG, lánykák csókos hódolata!
Nini, újabb fénykép! Ez már a század utolsó évtizede! Gyönyörű nyomtatott folyóirat, színes borítóval, benne a versem hónapról-hónapra, évről-évre. Igaz, a kutya sem olvassa ezen az egyre írástudatlanabb Magyarországon, így azon is elgondolkozhatnék: akkor minek jelenik meg? Lánykák csókos hódolatára sem vágyok már. Távolban egy kutya Anyám igazát ugatja, de gőgösen letorkolom: ugasson valamit, ami nem hiábavalóság. Tud ilyet?! A bölcsebbé vált kutya elhallgat. Tényleg! Hiába, - ez a valóság: a hiábavalóság!
Becsukom a fényképalbumot. Majd kinyitom ismét, máskor, ha a mostaninál is kedvetlenebb, lehangoltabb, szomorúbb leszek. Akkor majd szembenézek azokkal a humoros pillanatokkal, melyeknek pilláján könnycsepp rezeg. Meg a többivel is, a humortalanokkal. Az élettel és annak mindig dicstelen elmúlásával. A Nagy Hiábavalósággal.
Sokmillió példányban hull a boldoggá avatott égből a Nagy Országimázs Fénykép. Mammon, eljött a Te Országod, - de jobban örülnék, ha a fene vinné el! Úgy legyen és ne legyen meg a Te akaratod! Ámen.
...
Újra kinyitom az “emlékezés fényképalbumát”. Az agy őrzi a képeket, hűen, érdekesen, de visszaadni, mással ugyanígy közölni nem tudja, még az alkotás sem segít, legalábbis a szépirodalmi nem. Vonatkozik ez a legegyszerűbb,leghétköznapibb “emlékezetfényképekre” is.
A gyermekkori szoba csendje ott a fényképen, zakatol a nagy ébresztőóra, “őrli az időt” /ez utóbbi hang bár, de része a csendnek/. Egyedül vagyok, tetszik a csend, a pillanatnyi magány, de félelmet is ébreszt. Úgy érzem, hogy valami rossz, kellemetlen készül. Készül is, de most csak átérződik a távolabbi jövőből. Szerencsére nyávogást hallok. Cicánk az, a híres Don Quijote. Ajtót nyitok, beengedem. Kölcsönös öröm. A csend már kedves, barátságos.
Nem olvastam igazán jó verset a csendről, lehet, hogy egyszer megpróbálom rímes sorokba önteni át a “hallgatag időt”. Vagy csak áltatom magam és sohasem fogom?
Ezen a másik fényképen már felnőttkorú, sőt idősödő csend, régi jóíze elveszett, ami viszont félelmetes volt benne az megnőtt vagy közönnyé lett. Nem tetszik ez a másik, homályos, fekete foltokkal teli fénykép, se a felvétel, se a kidolgozás. No és cicám sincs már sehol.
...
Osztályterem, ötvenes évek.Ősrégi iskolapadok, tintásak, piszkosak, indiánfaragásokkal teltek, amellett kényelmetlenek, hosszúak, talán négyen is ülünk egy-egy ilyen “vízszintesen langaléta” padban, kissé, mint a rabok, de azért nem egymáshoz láncoltan.Legalábbis fizikailag nem. A falon Rákosi Mátyás arcképe. Nekem tetszik a kopasz bácsika, aki “keményen bánik az osztályellenséggel”. Akkor, persze, nem is sejtem még, hogy nem csupán az osztályellenséggel.
Tetszésem azonban nem rajongás, csak helyeslés. Osztálytársaim túlnyomó többségének ellenszenves a kopasz bácsika. Ennek iskolai szünetekben egyesek hangot is adnak, másoknál csak “beszédes hallgatásuk” árulkodik érzelmeikről.
Fénykép fut a képtelen ernyőn, ez már a jelené. A kopasz bácsika már nagyobbrészt lekerült a napirendről, de most újra felbukkan. Persze, nem az igazság köntösét adták rája, amely szerint sok jót cselekedett, de nem kevés - részben értelmetlen - rosszat is. Az érdek-hazugok csak a rosszra emlékeznek, főleg a “talpig nemzetiszínűek”, de a vörösszegfűsek is, kénytelen-kelletlen, erre bólogatnak. Elmosolyodom, mert látom a fénykép mögötti fényképet: mögöttük áll Uncle Samu Bácsi, a Nagy Nádpálcás Tanító. Az ő rossztetteiről hallgatnak Hungarian tolvajgyermekei. Talán majd egyszer, ha megkopaszodik…
...
Nos, ezen az “emlékezetfényképen” öcsém dícsérik éppen, mert “mindent megeszik”, “NEM VÁLOGAT”. Engem meg korholnak, mert “nem eszek meg mindent, csak ami a fogamra való”.Anyám a dícsérő, Anyám a korholó. Szeretete, jószándéka nyilvánvaló, igazsága is, mégis ellenszenves számomra a mód, ahogyan teszi. Ám gyermekként is többé-kevésbé megértem: nem tehet róla, ilyen a természete, “senki sem bújhat ki a bőréből”.
A fényképről azonban az is látszik, hogy most, ezért, nem haragszom öcsémre. Lekenyerez ugyanis, hogy “mindenevősége” ellenére nagyon jószívű. Bármi csemegét kap, ha kívánom, rögtön kész megosztani velem. Újabb fényképek után kutatok, szeretném saját “viszontnagy- lelkűségem” látni, ezeket a képeket nem találom, de az ellenkezőjére utalót sem. Eltűnődöm: szépítés nélkül mint is volt a VOLT?
...
Bodzabokor, tulajdonképpen féligmeddig már fa, erős ágakkal. Fehérernyős virágain fel-feltűnik egy-egy bogár. A bodzavirág szaga erős, átható, de nem olyan kellemesen édes, mint az akácé és nem annyira varázslatos, mint a hársé. Felmászom a fabokorra, ameddig csak elbírnak az ágak.Sebők Zsigmond Mackóuras és Dörmögő Dömötörös könyveit olvasgatom. Élvezettel. Az autón utazgató bumfordi medvékben az emberekre ismerek.Dörmögő Úr még képviselőválasztáson is indul jelöltként, kortesei nagy ihajcsuhaj közepette éneklik:
Jaj de magas ez a vendégfogadó!
Van-e benne Dörmögőre szavazó?
Ha nincs benne Dörmögőre szavazó,
dőljön össze ez a vendégfogadó!
Repülnek a könyv lapjain a fellobogózott, háromszínű nemzeti zászlókkal büszkélkedő-hivalkodó kortesszekerek. Nevetnem kell, akárcsak azon a másik fényképen a nemrégi képviselőválasztásról, mitsem változott a lényeg /nem csoda, ugyanaz a polgári demokrácia, mint Dörmögőék idejében!/: Kossuth tér, lendületes lódítások, pirosfehérzöld primitívség, medvék, birkák, egymást túlgágogón viktorozó libapolgárasszonyságok-leányságok. Viktor! Viktor! Jöhet most a piktor! Jön is, persze, van minden, Viktor is, piktor is, szenteltvíz is, liliomruhás ártatlanság is, cégtábla-Nagymagyarország is, összedőlt országimázsfogadó is. Dörmögő Úr képviselőválasztásán valahogyan mégis jobban szórakoztam. Visszapillantok a másik fényképre. Harkály fúrja a diófát, engem meg a lelkiismeret furdal: vajaskenyerem zsírpacát csókolt kedvenc Dörmögődömötörös könyvemre. Leszidom magam, jövendő zsírpacák elkerülésének kedvéért. Közben megroppan, törik alattam a bodzaág, földre érkezem félemeletnyi magasságból, sértődős csalánok közé. No jó, ez is a jövőnek szól, de ezt még gyakorolnom kell.
...
Kedvenc fényképem: költő, légpuskával. A költő én vagyok, egyúttal a légpuskatulajdonos is.
Költőiségem vitatható ugyan, de légpuskatulajdonosi voltom nem. Van, aki e társításban némi ellentmondást vél felfedezni: lehet valaki természeti szépségre kegyetlenül lövöldöző, egyébként pedig finom, poétikus lélek? Lehet. Szerintem a fénykép találó: mindkettő vagyok, egyszemélyben. Ez az önkritika, igaz, félbevágja a dicsőséget, de nem vagyok már ifjonc, fél dicsőség is elég, sőt, sok is.
A légpuska jóra és rosszra tanít egyszerre, valamint egy igen fontos dologra: amikor lelőtted a vágyott madarat, rögvest elégedetlen leszel önmagaddal tetted miatt. Így vagyunk sok-sok dologgal, mire elérjük, már nem kívánjuk, sőt arra gondolunk: minek is törekedtünk rá? Balgaság volt!
Másik fényképen unokám, Máté, nem vehetek neki légpuskát, egyrészt szülei rettenetesen pacifisták, másrészt nem merem vállalni a felelősséget, annyi manapság a zöld, kék, meg másszínű környezetvédő, mindent védenek, galambot, vadgerlét, kígyót, békát, gyíkot… és olyan utálatos túlbuzgósággal! Máté nem látszik szomorúnak a légpuska-hiány miatt, vídáman kézilabdázik csapatában vagy komputerezik a lakásban. Lehet, hogy neki a komputer az, ami nekem a légpuska volt? Kifelé ballagok már az időből, nehezebben értem meg a serdülő ifjúságot. A soha fel nem serdült felnőttek tömegeit, persze, értem, de ez korántsem tesz boldogabbá! Sőt!
...
A gyermekkori “emlékezetfényképek” egyikén gyümölcsfák kicsordult, megszilárdult, rágógumiszerű nedvét eszegetem /különös ízlés?/. Nem túl jó, kicsit édeskés, kicsit íztelen, de érdekes. Másikon a kertvégi szilvafákon keresem a mélysötét, ráncos “gyümölcsmúmiákat”, ezek kitűnőek, mézédesek, kár, hogy csak pár szem maradt belőlük a fán. A fa alattit nem veszem fel, valószínűleg megnyalta az az utálatos kutya, igaz, le lehetne mosni.
A sárgabarackfáról is előttem a fénykép, féléretten is leszedem gyümölcsét, hiába ijesztgetnek a felnőttek, hogy vérhast lehet tőle kapni /ami, mint később kiderül, nem is igaz/, kutyabajom sem lesz tőle, sőt, a még savanykás barack elősegíti emésztésem és javítja étvágyam. Megengedem, persze, hogy másnak esetleg árt… Az érett barack édesebb ugyan, de puhán túlságosan is az.
Ősszel diót keresünk öcsémmel, kicsit kihasználom szemfülességét.A friss dióbél nem a legjobb, nagy a víz- és kicsi a cukortartalma, nedves még, ráadásul a héját le kell húzni, ami “piszlicsáré” munka, utálom, mégis meg kell tenni, mert a dióbél-héj ekkor még keserű… Éretten, összeaszottan viszont pompás csemege, a héjlehúzó művelet már nem szükségeltetik, és a száraz dióbél kenyérrel igazán fenséges! Valószínűleg a “Lesz még szőlő, lágy kenyér!” mondás is együttevésére céloz, nem csupán a szebb jövőre, de szőlőt - nem volt kertünk gyümölcse! - még sohasem próbáltam kenyérrel együtt enni.
A cseresznyefa-fényképpel kellett volna kezdenem, igaz, nem ennek gyümölcse a legjelesebb, viszont az érő cseresznye a nyár, az iskolai vakáció közelségét is jelzi, ezért örömteli látvány. Bizonyítványom legtöbbször jeles, ha csak jó, az már nem jó, akkor valamilyen formában szidásra, szemrehányásra számíthatok Anyámtól, majd Apámtól is, mert Anyám felizgatja ezügyben. Legenyhébb esetben megúszom a dolgot azzal, hogy jövőre ki kell javítanom a négyeseket. Rendszerint azonban nincs több két négyesnél vagy csak egy van, ilyenkor a bizonyítvány “jeles”, vagyis ötös és dícséret vár, meg ünnepi ebéd, utóbbi mindenképpen bekövetkezne, de a “jó munka jutalmaképpen” jobban esik.
Öcsém is jól tanul, előfordul az is, hogy nálam jobban. Egészen más természetű, mint én, kiegyensúlyozottabb, szereti az “arany középutat”, ha letér róla olykor abban többnyire én vagyok a bűnös vagy hibás, technikai érzéke is kitűnő, sokszor meg tudja javítani azt, amit én csak elrontani tudok, utóbbi miatt “filozófiai magaslatomról” le is nézem, ó, te kis szerencsés feketepéter, a Való Világ gyermeke! /no, ez nem sértés, mert nem a mai ValóVilág televíziós show-ra gondolok!/
Olykor felbuzog bennem a szeretet, mint valami titokzatos édenkerti forrás, elsősorban anyai Nagymamám iránt, de nem túl gyakori az ilyen érzelemkitörés, általában inkább nem kedvelem a felnőtteket, csupán megértem őket, bármily hihetetlen, gyermekként is megértem, hiszen tudom, hogy a jó gyermek sem jó, az is rossz, hiszen gondot okoz a szülőknek puszta létezésével is: cipő kell neki, ruha kell neki, utálatos módon mindent “kinő”, sok pénzbe kerül /ezt finoman szemére is hányják, hadd szégyenkezzen, minek siet úgy azzal a testi gyarapodással!/. No és amellett a gyereket “nevelni kell”, a “korszellem” is ezt követeli, nevelni kell a nép szeretetére, a közösség szeretére, a munka szeretetére, a szülők szeretére és így tovább…Nevetek, de nem ezen, hanem más, jelenlegi fényképeken, most azután tényleg NEVELNI KELLENE, de a kutya se nevel, nézzünk csak a képernyő-fényképekre, tengernyi a neveletlen főnépség-főkatonaság, persze, szeretet most is van: sajátzseb-szeretet, tolvajlás-szeretet, szélhámosság-szeretet, hivalkodás-szeretet, tefulladjmeg-szeretet, dögöljmeg-szeretet, álszenteskedés-szeretet, hazugság-szeretet, profit-szeretet és így tovább… Családszeretet tekintetében viszont nem áll túl jól az ország: a Központi Statisztikai Hivatal hivatalos adata, hogy 2001-ben már a gyermekek 29%-a /!/ házasságon kívül született…
No de visszavetem tekintetem az ötvenes évek fényképére, a családban Apám a legműveltebb, ezen az alapon a fő “illemmániás”, viselhetné a “Dr.”-t is, mert jogi egyetemet végzett, de nemigen viseli, részben szerénységből, ám ezidőtájt főképpen azért, mert tudja, hogy hiába volt öt perccel ezelőtt még munkás /nyomdaipari szakmunkás/, a munkások gyanús tekintettel méregetik az értelmiséget, ma ezt nyilván úgy állítják be a történelemre visszanézegető érdekemberkék, hogy jogtalanul, de én finomítok: részben jogos volt az óvatosság, nézzétek csak azt sok ravasz értelmiségi rókát a mai fényképeken! Apám, a Nagy Nevelő, buzgón nevel minket Anyám eszmei útmutatásait is igénybevevően, sokat tanult Makarenkótól is, no de erről majd máskor, másik fényképet nézegetve…
Ez a fénykép? Nos, ez csak néhány éves, látszik, hogy itt már átcsúsztam az Egészségügyi Világszervezet /WHO/ “öregedők” kategóriájába. Nem, ez nem a mi lakótelepünk, az elég tűrhető, ez egy vidéki városban van, a park lepusztult, aszályos, a sárga fűszálak között üvegpalack, papirzacskó, fagylalttölcsér és veréb. Szemét és szemét mindenütt. A kép a lakosság “kulturálatlansági színvonaláról” és az önkormányzat - érthető - tehetetlenségéről árulkodik, azaz nem is árulkodik, csupán csüggedtségében képtelen eltakarni, szebbnek mutatni valóságot.Gyermekek unatkoznak, kólát isznak, férfiak unatkoznak, sört isznak, nők unatkoznak, mert kifogytak a pletykatémákból. Egyedül én nem unatkozom, az “író”. Én szomorkodom. Az sem vidít fel, hogy az Európai Únióban ezek az unatkozó emberek még hosszabb ideig unatkozhatnak, mert tovább élnek majd. Tovább élhetnek, igen, abban az erkölcsi mocsokban, amely nem csak e kis, megcsonkított országra jellemző, hanem az Európai Unió “tősgyökeres országaira is”, például a pápa előtt térdelő, szemforgató Olaszországra is, Berlusconi hazájára.
Ezen a fényképen anyai Nagyapám, a “szükséges mértékben” politizáló, de főleg füstölgető és - olykor-olykor , de nem rendszeresen, sőt inkább nagyritkán - a garatra felöntő, “alapjában véve” kedves ember. Igazából azt tette mindig, amit felesége /anyai Nagymamám/ és leánya /Anyám/ parancsolt neki. Afféle “papucsférj” volt ő, de ez a kifejezés nem a szokásos gúnyos értelemben veendő. Nézzünk csak körül a világban: majdnem minden férj papucsférj. Amelyik nem papucs, az hamarosan nem is lesz férj - abban a házasságban, viszont esetleg többször is férj lesz másikban és másikban. Anyai Nagyapám olykor megszidott bennünket valamilyen csínytevésért, ezt is többnyire Nagymamám vagy Anyám parancsára tette. Öcsém mint érzett iránta ezen alkalmakkor - nem tudom.Én nem haragudtam rá sokáig, tudtam, hogy a szidás nem az ő ötlete volt. Foglalkozását /becsüsként dolgozott egy zálogházban/ kissé irigyeltem, úgy gondoltam: a zálogba adott tárgyakért kifizetendő pénzösszeg /amelynek nagysága az Ő ítéletétől is függött, bár táblázatok is segítették ebben/ meghatározása nem lehet nehéz munka.
Azt viszont nem tudtam megítélni: ha valaki a vártnál kevesebb pénzt kap a zálogba adott tárgyért, nem lesz-e annyira bosszús, hogy ezt Nagyapámmal is érezteti? Bizonyára bosszús lesz, gondolkodtam tovább, és akkor a “becsüsség” már nem is olyan kellemes foglakozás!
...
Érdekes múltbeli fénykép ez, rajta Krisztinával, a masszív, de csinos leányzóval. Utána még jónéhány “emlékezetfénykép” sorakozik róla, meg rólam.
Krisztina hihetetlenül nagy energiájú leányzó, kapcsolatunk talán nem is annyira udvarlásnak nevezhető, mint inkább fizikai kisérletemnek arra, hogy e nagy energiát jó célok szolgálatába állítsam. Benne irtó sok energia, sok-sok VOLT /és, szerencsére, az eset már csak volt/.
A leány minden iránt érdeklődik, ebbe a mindenbe az irodalom is beletartozik, de azért a túristáskodás, utazgatás, barlangászat, búvárkodás, vizimentőzés előkelőbb helyen, vagyis preferencia-sorrendünk jelentősen eltér.
Krisztina irántam is igen érdeklődik, kész volna bárhová, bármikor elmenni velem. Ez nekem is tetszik, de én azért nem vagyok kész bármikor, bárhová elmenni vele. A fényképet nézegető itt is felfedezhet némi különbséget, ha fizimiskámra tekint.
Végszükségben mégis elmegyek vele hangversenyre. Komolyzeneire, komoran. A zenekar sokáig kínozza a sznob népség fülét, de ővön aluli dobütése még hátravan. A képmutató sznobok felállnak, tapsolnak, erre a zenekar, legnagyobb megrökönyödésemre, visszaül a helyére és ad még húsz percnyi “ráadást”. No, egyszer volt Budán kutyavásár, gondolom magamban, ami alatt közös zenei kirándulásunk egyszerisége értendő.
Krisztinát otthon is bemutatom. Anyai Nagymamám ridegen, sőt, sértően fogadja. Nem tetszik neki a túlfűtött energiájú zsidó lány, pedig távolról sem antiszemita. Krisztinában nincs kellő önérzet, így Nagymamám viselkedését cseppet sem veszi zokon. Én viszont kicsit haragszom ezért Nagymamámra, ugyanakkor szavai jókora szöget ütnek a fejembe. A zsidókra - no, nem egyénileg, hanem populációs szinten! - az átlagosnál jellemzőbb az élvezethajszolás, élethabzsolás, akár mások kárára is? Krisztinára ez egyénileg jellemző, nagyonis, legfeljebb a “mások kárára” nem világos.
Krisztina Anyámnak sem tetszik, de Ő óvatosabb, annyit mégis kénytelen megjegyezni, hogy ez a leány “nem hozzám való”. Nem szeretem, ha “a számból veszik ki a szót”, ezért Anyámra is haragszom, bár világos előttem, hogy igaza van.
A nagyenergiájú leány hűségnyilatkozatot tesz mellettem, de mit ér egy ilyen nyilatkozat olyantól, akinek számtalan fiúismerőse van és ezek túlságosan bizalmaskodnak-pajtáskodnak vele? Elviszem ugyan őt a medikusbálra, hátha ráakaszkodik egy “igazi” orvosra és alkalmat ad a “poétikus” szakításra. Ezúttal azonban feltűnően jól viselkedik. Tánc közben letaposom a lábát /én ugyanis nem tudok táncolni, csak lábat taposni/. Igyekszik jó képet vágni a dologhoz, de nekem ez nem elég: az a leány, akinek ily kiváló férfiú tapossa a lábát, mint én, mutasson kifejezett boldogságot!
Hajnaltájban, már a Gellérthegy lábánál /a Gellért Szállóban volt a bál/, Krisztina túristaútra utazó barátai bukkannak fel autóbusszal. Krisztina javasolja, hogy menjünk velük, könyörgően néz rám /önérzete elég mérsékelten fejlődött ki/, nem szeretne elveszíteni engem, de a remeknek ígérkező kirándulásra is vágyakozik. Ez utóbbi vágy a mérleg másik serpenyőjében igen sértő rám nézve. Legyintek: menjen csak nyugodtan, én hazamegyek /pontosabban úgy gondolom: hazavánszorgok, mert az egész éjjel való fentléttől és a fárasztó lábraugrálástól félholt vagyok/.Majd írok neki, mint Mikes Kelemen a Nénikéjének!
Hazamegyek “bánkódni”. Anyám, aki nem tud különbséget tenni valódi bánkódás és “poétikus” között /pedig mekkora különbség, némi zongoratudással zongorázni lehetne!/ azt
tanácsolja: hívjam fel Krisztinát telefonon, ha összetört a szívem és nem tudok nélküle élni!
Tanácsát anyai szeretete és egyben meglepő naivitása sugallja, ezt tudom, mégis felmérgesít vele. Hát már nyugodtan nem is “szomorkodhatom”? Anyám ebbe is beleavatkozik?! Méghogy én nem tudok Krisztina nélkül élni, amikor ilyen kedves, szeretetreméltó macskám is van! Nevetséges! Majd megmutatom, hogy nagyonis tudok e lányzó nélkül élni! /Ily könnyű megmutatás talán nem is volt több eddigi életemben!/
Elbeszélő költeményt írok Krisztinának, “emlékül”. Ebben magamat is kigúnyolom, hiszen, igaz, ami igaz, nem vagyok egy Casanova, de Krisztina is jobban megismerheti önmagát szellemesen tréfás /és olykor szatírikus/ soraimból. Nem kímélem magam, de - őt sem! Itt az “end”, számomra - alapjában véve - “happy”.
Az, persze, némileg nyomasztó, hogy nem könnyű megfelelő leánykát találni, ha a fiatalember “hivatalosan” orvos, de “valóságosan” költő, az utóbbinak megfelelő igényekkel, /melyekről részletesebben írtam a Gyermekkori diófák-ban/. Ám azért nincs baj, a sok-sok leányka között akadhat megfelelő is, aki keres, talál. Különben is, az Idő méhében életre készülődik már a találkozás Gizella Kisasszonnyal, a Hűség Hercegnőjével.
...
Az “emlékezetfényképek” össze-vissza hevernek nálam, nem készítettem albumot, ennek oka, minek tagadjam, rendetlenségem. Az intézeti takarítónő ugyan már sokszor megdícsért, amikor önmagam kritizáltam szobám állapotáért,“ugyanmárdoktorúrcsaklátnáatöbbiek- szobáját,a magáénagyonrendes”. Kissé elhültem e dícséretre, - akkor milyen lehet a többieké?!
...
Ezen a fényképen házunk előtt állunk öcsémmel, éppen vissza akarom tartani a meggondolatlan lépéstől. Megismerkedett ugyanis egy Gitta nevű leánnyal, akit nagyra értékel, bátyuskai kötelességem tehát óvni őt a veszélyektől, de, úgy látszik, már oly sok csínyt követtem el ellene korábban, hogy nem bízik bennem. Minek gondol házasságra Fekete Péter Öcsém, aki egyáltalán nem ügyefogyott, sőt, nálamnál sokkal nagyobb sikere van a lányok körében? Érthetetlen! D. Gabriella is, alkalmi múzsám és úrnőlovas /amellett gimnáziumi tanuló/, tánc közben hozzásimult, úgy kellett eltartania magától, a nők szeretik azokat “akik két lábbal, biztosan állnak a földön”. Még a lovagló lányok is!
Költői színekkel ecsetelem öcsémnek, hogy az ilyen “tanárnő-típusok” veszélyesek, kicsinyesek. Ez a Gitta ráadásul vörös diplomával fog végezni, talán kell neki egy ilyen “tudós nő”? Ki választ magának feleségül “tudós nőt”?!
A kérdés költői, de azért megadom rá a sokrétű választ. Sajnos, észre kell vennem: egyik
réten sem legel öcsém a varázserejű fűből bölcsességet.
Fő érvem: nekem kevesebb a tapasztalatom nőügyekben /kevesebbnek nevezem a semmit/, tehát én vagyok okosabb nőügyekben. Kevesebb tapasztalat, nagyobb bölcsesség. Mármint nőügyekben. Egyszerű matematika.
Öcsém azonban, sajnos, már a bonyolultabb matematika világában barangol.
Értelmesebb beszélgetőpartner után nézek, ezért megkeresem a macskám.
...
Jól sikerült “emlékezetfényképek”, egyiken osztályterem, de már nem tanulóként járok benne fel-alá, fiatal orvos vagyok, tanár. Az egyetemen is tanítok, de most a csecsemő- és gyermekgondozó iskolában feleltetem a leánykákat, “mellékkeresetként”. Szégyenletesen kis pénzzel fizetik, de szeretek oktatni, különösen csinos, fiatal lányokat.
Osztályzási rendszerem egyszerű és nagyszerű. Ha a leány csúnya - ötöst kap, mert szegényt úgyis veri az élet, nehezen kap majd férjet, minek bántsam? Ha viszont a leányzó szép - ő is ötöst kap, mert esztétikai élvezetet okoz másoknak, igaz, főleg a férfiaknak. Ki az, aki nem kap ötöst? A leány, aki nem tudja az anyagot ÉS ráadásul szemtelen. Ilyen túlzó, szemtelen leány azonban nincs növendékeim között, mindnek van szeme és élénken csillogtatja. Rendes osztály!
Gizella Kisasszony is ötöst kap, miért kivételeznék e leányszépséggel? Nincs ebben semmi célzatosság, én nem kezdek ki egyetlen növendékemmel sem, ez a leány különben is túl fiatal hozzám, kedves kis növendékfácska. Igaz, Ő több ötöst kap a többieknél, de ez érthető, mert többször szólítom fel felelésre. Ez, kérem, egyszerű matematika. Aki többször felel, többször kap osztályzatot.
Gizella Kisasszony más tantárgyat is tanulni szeretne velem, segítséget kér tőlem. Miért is tagadnám ezt meg Tőle? Nagyonis belefér a tanár-diák viszonyba az ilyen önzetlen segítség.
A Gellérthegy tetején oktatom, időnként ugyan az az érzésem támad, mintha nem is a tanulás kedvéért jött volna fel velem e hegynek kikiáltott dombra, de lehet, hogy tévedek. Közben besötétedik, arcunk véletlenül /vagy mégsem véletlenül?/ összeér, nagyon édes, gyönyörű arcíve van és, úgy érzem, mintha nem is húzná el az arcát. Kiderül: azért érzem úgy, mert nem is húzza el. Visszakísérem a kollégiumba, megbeszélem Vele, hogy mikor segítem majd ismét a tanulásban.
Másik fényképen Szentendre látható, de mi is rajta vagyunk. Fogok Gizella Kisasszonynak egy pici halat, a mintegy tizenöt-húsz egycentis halacskák közül ügyesen elkapok egyet.Ez igen tetszik neki.A halacskát elengedem, így nem csupán ügyességem, hanem jószívűségem is bemutathatom. Remek kislány, nem hozzá magával immár randevúnak is nevezhető találkozásainkra barátnőit. Ezt igencsak jól teszi, ha csak egyszer is elhozná, nem lenne több randevúm Vele! Két vagy több leány olykor kevesebb, mint egy leány. Érthető, egyszerű matematika.
Sorra veszem Gizella Kisasszony jótulajdonságait: szépségesen se nem sovány, se nem kövér, szemlátomást nagyon kedves hozzám, kiderül, hogy igen okos, értelmes, leendő foglalkozása pedig /csecsemő- és gyermekgondozó/ szintén tetszik, mindig szerettem ugyanis a gyerekeket, elsősorban, persze, saját magamat gyerekként, de időnként jámbor öcsémet is elviseltem. A felsorolás után meghül bennem a vér: hű, lehet, hogy Gizella Kisasszony a Megfelelő Leány?!
Igaz ugyan, hogy minden leány ravasz, Gizella Kisasszony is az, de egyelőre csak annak érdekében ravaszkodik, hogy engem férjnek megszerezzen. Ez a ravaszság igen-igen tetszik nekem. Ravasz leányhoz azonban ravasz férj illik - és elég ravasz vagyok-e Hozzá?
Kistarcsa felé ballagó kirándulóútunkon ez is kiderül: igen! Komoly képpel előadom neki, hogy már volt feleségem, de elváltunk, van egy gyerekem is. Gizella Kisasszony mindezt elhiszi, de látom rajta, hogy ennek ellenére nem szándékozik lemondani rólam. Elnevetem magam és közlöm Vele, hogy mindebből egy szó sem igaz. Persze, lehetne már elvált feleségem és gyerekem...ha a volna ott nem lett volna, de nagyonis ott volt. A hamiska történetből egy icipici, de értékes Casanova-nimbusszal szabadulok.
Gizella Kisasszony újabb és újabb jótulajdonságait ismerem meg: szerény, takarékos /én pedig igyekszem, hogy se zsugorinak, se pazarlónak ne mutatkozzam, ami annál könnyebben megy, mert nem is vagyok egyik sem/. Egyszer még táncolok is Gizella Kisasszonnyal, rá is lépek a lábára, szívből mosolyog, nem bánja. A Margitszigeten példát mutatok neki arra, hogyan kell a kertvendéglői vacsorát úgy bekapni, mint kutya a legyet, Ő kicsit túl előkelően eszik, otthagy a tányéron az ételből, de nem haragszom rá, tudom, hogy zavarában tette.
Családomban mindenkinek nagyon tetszik Gizella Kisasszony, valójában Ő az első lány, aki
tetszést arat. Most már mehetek bánkódni a kertvégi szilvafák alá /az egyik ugyan sárgabarackfa/.
A bánkódás egyszerre nagy öröm és nyúlfarknyi szomorúság. Megvan a Megfelelő Leány, de hamarosan minden más leány felé tehető diplomáciai lépésnek vége.Nem csupán Gizella Kisasszony miatt, hanem saját belső, szigorú Etikai Kódexem miatt is. Ez utóbbit még a lovagkorban készítették, de már akkor se tartották be. Én viszont betartom, betartatja velem az Égi Hang.
A kérdés, hogy mit kell tennem, nem is kérdéses. Az Égi Hang rámparancsol: vedd el feleségül Gizella Kisasszonyt! Ez, tudom, annyit jelent, hogy az “ura” leszek, de Ő fog nekem parancsolni. Sebaj, minden rendes családban a feleség parancsolgat…
Igen, igen, de eszembejut a mondás: “Pest feketére fest!”. Az anekdótabeli hölgyet ugyan Pest nem feketére festette, hanem élénkszőkére, így látszólag némi csorba esett a mondás hírnevén, de az ördög azért nem alszik. Ha Gizella Kisasszony a házasságkötésig mindenáron albérletbe akar költözni, nem veszem el feleségül! Ha viszont hozzánk, akkor igen és bízhat lovagias védelmemben. Mindenkitől megvédem, ha akarja, még saját magamtól is!
Itt van hát a kiskapu Gizella Kisasszony számára, amin kisétálhat az életemből. Ha kisétál, akkor nem Ő volt Gizella Kisasszony, csak azt képzeltem, hogy Ő. Megesik az ilyesmi, ha az ember költő /olykor még akkor is, ha orvos…/
Gizella Kisasszony azonban igen okos. Mosolyog, kecses mozdulattal becsukja a kiskaput.
Kétkarom kitárom, átölelem, csókkal üdvözlöm a Hűség Hercegnőjét. Ettől fogva a tűzből is kimenteném, akár életem feláldozásával is. Jól látható mindez az emlékezet fényképein.
...
No ez egy régebbi emlékezetfénykép. Ezen a képen én vagyok. Kezemben fonál, annak végén pedig megnyújtott szuroklabdácska.
Mire jó ez a kezdetleges vadászeszköz?
Nézhetitek a fényképet, ó, Családi Szó /családunk sokszorosított lapja/ magatok oly tudósnak tartó, rátarti olvasói! Ki nem találjátok a választ. Illetve Péter öcsém /akitől egyébként távol áll minden nagyképűség/ esetleg kitalálja…
Lótücsökre vadászom! A lótücsök földalatti nászkamrájában üldögél. Vagy álldogál. Milyen egy lótücsök?
Nos nem oly kecses állatka, mint a tücsök, akinek hírnevét La Fontaine is emelte. /Ettől még, persze, szegény tücsök éhenhalt, mert neki nem hírnévre, hanem gabonaszemekre lett volna szüksége, azt viszont a könyörtelen hangyától nem kapta meg. Ilyen az állatkapitalizmus. Mellesleg az emberi is./ A lótücsök, elárulom, kétszerte-háromszorta nagyobb a tücsöknél, elérheti az 5 centiméteres hosszúságot is. Lóra egyébként mérsékelten hasonlít, de ez nem feltűnő, mert tücsökre is csak éppannyira.
A lótücsök nem engem vár, hanem szeretőjét, ezért épített földalatti nászkamrát. Ha rendes lótücsök-vitéz, akkor viszont mégis az én szurkomra mász. Társaim már többször fogtak lótücsköt, mert az állat “kihívásnak veszi” a nászterembe lelógatott szuroklabdacsot, akár a lovagkori lovag az arcába vágott kesztyűt, beleakaszkodik, a szerencsés vadász pedig kihorgássza, dobozba teszi és eltűnődik: mit csináljon vele?. Mármint a szerencsés.Én nem tartozom közéjük. Nem tudom mi a baj. Talán már megvolt a nász és a lótücsök másfele mász, nincs is a kamrában? Talán ez egy gyáva, lovagiatlan lótücsök? Ó, hogy rúgja meg a ló!
Társamtól kapok ajándékba egy lótücsköt, így ő megszabadul a kínzó kérdéstől, hogy mit is is csináljon vele. Én viszont a lótücsökkel együtt most tünődhetek: mi legyen ezzel az ormótlan, visszataszító külsejű rovarszörnyszülöttel? Ha húgom volna, most megijeszthetném a lótücsökkel, de még nincs húgom, mert a kis ravasz későbbre tette át születésének időpontját, direkt azért, hogy megmeneküljön a lótücsöktől. Ilyen furfangosak a lányok már jóval születésük előtt is!
Iskolánkban sincsenek lányok, mert nem “koedukált” /hiányzik a “ko”, mellesleg az “edukált” is, inkább nevezhetnénk Mátyásföldi Csibészek Javíthatatlansági Intézetének, bár, igaz, ami igaz, csak a tanulók 90 %-a kikötni való gézengúz/. Kezd erőt venni rajtam a jószívűség, továbbajándékozom a dobozt a lótücsökkel. Most másik nebuló tűnődik a lótücsök hasznosíthatóságán. /Ó, hogy később felnőttként mennyi lótücsök-problémával találkoztam, legalábbis átvitt értelemben!/
A pofon, amit otthon kapok, nem látszik a fényképen. No nem a lótücsökért kapom, hanem a zsebrevágott szuroklabdacsért. A szurok ugyanis nem kedveli a nadrágot, a nadrág sem a szurkot, ezért összeakaszkodnak. Megjegyzendő azonban, hogy amíg a nadrág sok pénzbe kerül, addig a szurok az úttest egyes helyeiről, amikor a nagy nyári melegben megolvad, ingyen kibányászható. A pofont tehát megérdemeltnek tartom, de azért elmegyek bánkódni a kertbe, hogy “milyen rosszul bánnak velem”. Bánkódásom elősegíti, hogy sejtem: ha felnövök, ennél sokkal nagyobb pofonokat is kapok majd az Élettől, ráadásul érdemtelenül. Jól sejtem. Egy Vátesz veszett el bennem, de hamarosan megkerül, új emlékek, új fényképek között. Majd írok róla.
...
Apám - ha irodalomtanár lett volna - megoldotta volna az iskolai irodalomtanítás főbaját-főnyavalyáját, nevezetesen azt, hogy az irodalom megszerettetése helyett sok gyerekkel megutáltatja a klasszikus tollforgatók műveit. Igen, igen…egy Tudós Széplélek, meg egy Nagy Inkvizítor lakott benne gyermekkorunkban /matematikatanárként utóbbi nyert volna nála teret/. E kettő csak látszólag tér el erősen egymástól. GARAY JÁNOS Az obsitos és Napóleon című versének előadásánál például e két eltérő lelkület egy pillanatra találkozott egymással.
Az előadáshoz előbb elő kellett kerítenünk a Napóleon névre hallgató macskát. Az előadást már ismerő macska bokormélyre húzódott, de mi, gyerekek, onnan is kiráncigáltuk, karmolások, karcolások árán is. Ilyen az igazi irodalomszeretet!Versmondás közben Apánk megragadta a cica nyakát, no nem olyan erősen, hogy megfulladjon, de nem is annyira gyengéden, hogy ismét meglógjon, és mennydörgő hangon rákiáltott, Garay-t idézve:
“Az angyalát!” - kiálték, s megcsípem őt nyakon. –
Most valld meg, ugye, hogy te vagy a Napóleon?”
A cica nem vette figyelembe, hogy mennyire bevallósak azok az ötvenes évek. Nem vallott be semmit: sem elcsent májat, sem zsákmányolt rigót, még azt sem, hogy tényleg ő Napóleon. Talán attól félt, hogy esetleg egy kopasz bácsika jóvoltából előbb-utóbb még “lánchordta francia” lesz belőle? Ennyire nem hitt volna Népünk Nagy Vezérében? Nem tudom, de annyi bizonyos: szemében ott járta a pokolcsárdást a riadalom, meg a Garay János iránti utálat /és őszintén szólva az Apánk iránti rokonszenvet sem láttam csillogni a szemeiben/. Nekünk viszont borzasztóan tetszett a dolog. Nem is felejtettem el a jó Garay Jánost, igaz, a mostani háryjános-sereg is segít ébren tartani emlékét.
Apánk majdnem minden klasszikus költőtől olvasott fel nekünk verseket, nagy átéléssel, szívhezszólóan. Egyik kedvence Kosztolányi Mostan színes tintákról álmodom című költeménye volt, az igaz szépség, a költői tetszeniakarás és jól megfontolt giccs e különös egyvelege. Nekem is nagyon tetszett, habár én inkább közönséges kék tintáról álmodtam olykor rémálmokat: tintatartóm felborult, füzeteimen, könyveimen tintamalacok legelésztek, disznólkodtak. Ilyen rémálmokból akkoriban - hiszen tintába mártott tollal írtunk - gyakran lett valóság: füzetlapkitépés, olykor végzetes pacaradírozás. Na ja, Kosztolányi Dezső polgári iró úr tintatartójára nyilván vigyázott a családi cseléd…
Apám Kosztolányi Üllői úti fák című versét is nagyon szerette. Én is. Egy “emlékezetfénykép” lapjáról most is könnyen leolvasom:
“Ti adtatok kedvet, tusát,
ti voltatok az ifjúság.
Üllői úti fák.”
Elmosolyodom. Gyermekként nem gondoltam volna, hogy az Üllői úti fák oly nagy szerepet kapnak majd az én fiatalságomban is. Poézistől némileg távol állót ugyan, a kedv is /fínoman szólva/ mérsékeltnek mutatkozott az orvosi tanulmányokat illetően /bár az érdekes csontkoponyák, a “spirituszszörnyek” és néhány más “költői” - de nem ebéd előtt emlegetendő - apróság felkeltette érdeklődésem/, mégis jóleső érzéssel gondolok vissza az akkori fiatal- emberre, aki az egyik “emlékezetfényképen” több mint háromszáz elsőéves egyetemi hallgató előtt jelenti ki, hogy az “1956-os esemény egyértelműen ellenforradalomnak minősítendő, melyet a becsületes embereknek el kell ítélniük”. Megdöbbenés. Sokan ellenérzéssel fogadják e véleményt, de a bátor kiállás azért egyesek számára vonzó is.
Ó, igen, ez az új “emlékezetfénykép” ide tartozik, bár nagy ugrás az időben! Negyvenéves évfolyamtalálkozónk. Az orvosok is elsősorban saját érdekeiket követik, “reálpolitikusok”. Ezt régóta tudom.Keveset beszélünk politikáról, mégis, “kimondatlanul” érezni társuk, az Üllői úti fák alatt siető egykori kopottruhás egyetemi hallgató iránti tiszteletet - ma is. E tisztelet titka rejtett, de egyszerű: tudják, hogy én akkor igazat mondtam, a mai “hivatalos” világ pedig hazudik. Azt is tudják, hogy én nem változtattam meg érdekből akkori véleményem, mint ezt meglepően sokan tették. Hát igen, igen, került, amibe került, kerül, amibe kerül, én nem csatlakozom tolvajokhoz, árulókhoz, egyszóval: a csőcselékhez. Még akkor sem, ha az Ördög csinos dollárösszeget ígérne érte.
Az Ördög azonban okos, nem is szándékozik megvásárolni. Érthető: mi szüksége volna rám manapság amikor annyi kis és nagy becstelen verseng kegyeiért?
...
Ezen a képsoron? Esküvőnk, lakodalmunk. Falun.Kettős, közös lakodalom /mert Gizike bátyjának is most van a lakodalma egy falubeli lánnyal/.
Gizike a fehér fátyollal, fehér csipkeruhájában igéző szépség, valóságos tündér /de nem kell félnem attól, hogy az utolsó pillanatban elszáll/. Arra gondolok, hogy szitaszerű szövetből készült fehér ruhájából, meg a menyasszonyi fátyolból később, ha már nincs rá szükség és nem akarja eltenni emlékbe, lepkehálót lehetne készíteni, ezzel az ötlettel azonban most nem merek előhozakodni.
Párttag vagyok, így, természetesen, mi csak polgári esküvőt tartunk. Úttörők szavalnak ízléses, alkalomhoz illő verset. A kérdésre, melynek lényege: óhajtom-e, hogy az itt megjelent Hohmann Gizellát ezentúl hivatalosan Dr.Lelkes Miklósnénak hívják, határozott igennel felelek. A többit is vállalom, ami ezzel jár. Gizike is vállalja a dolgot.Anyakönyvbe való beírások, pezsgő, koccintás. Ha megvan a Megfelelő Leány, akkor egy ilyen polgári esküvő már semmiség. Viszont most jön a neheze: a lakodalom.
A lakodalomtól kicsit félek, mivel úgy tízóra tájban mindig unatkozni szoktam az ünnepségeken és pokolba kívánom az egészet. A lakodalmat már most is unom-utálom, az kell a fenének, ha megettem egy tál pörköltet krumplival, nekem csak Gizike kell!
Eljátszom a gondolattal: ó, ha e dunántúli falucska népe megértő fickókból állna! Vagy legalábbis a lakodalmas népség… Akkor odaszólhatnék nekik kedvesen, őszintén:
- Tisztelt Meghívott Vendégsereg! Ahogy Nagymamám szokta mondogatni: “Igyatok, egyetek, teljen a begyetek!” Tegyétek a kezetek a szívetekre: ugye, nem kellünk mi nektek, mondjuk, tizenegy óra után?! Táncoljatok, pletykáljatok, rókázzatok oda, ahova akartok, de minket engedjetek el! Ha elengedtek: írok falutokról egy igen szép verset, azt még unokáitok is olvashatják, ha akarják, főleg ha az újságpapiros nem kerül ki a kertvégi, enyhet adó kis deszkaházikóba. No, beleegyeztek?! Kész vagyok adni a kezem, itt a kezem, nem disznóláb!
E kérésem - kissé egyszerűsített változatban - elő is adtam a lakodalmunkat szervező rokonsági főembereknek. Manapság talán menne az ilyen dolog, mivelhogy azóta, legalábbis itt Magyarországon, maga az Isten is kezd eszdéeszes liberálelveket vallani /pedig inkább a kendert kellene neki elengednie-nekieresztenie és azt sem úgy, ahogy az SZDSZ túlontúl művelt gárdája gondolja!/: vallásos híveit olykor hallgatólagosan felmenti az esküvő alól is, a lakodalom alól is, falun is szaporodnak az esküvő és lakodalom nélküli együttélések. No de anno 1966-ban, amikor ez az emlékezetfénykép készült, a dunántúli falucska merev népszokás-hagyománya, valamint az emberek kárörömre hajló természete miatt e kérésem nem teljesítették, nem engedtek el minket se tizenegy órakor, se éjfélkor, sőt folyvást szerepelnünk kellett, engem még a vállukra is vettek, szólt a zene, ment az ihajcsuhaj, bejött a hejehuja. Másnap reggel tíz óráig tartott ez a dombon-völgyön lakodalom /hegy híján így módosítom a mesebeli kifejezést/. Akkor már én is, Gizike is félholtak voltunk, ezt a falubeliek elégedetlenül szemlélték, mert nem szeretik, ha valaki-valami fél. Pedig aki jól ismeri őket, az tudja: mindegyik fél, fél attól, hogy neki valamivel kevesebb jut pénzből, földből vagy más anyagi javakból. Az Írók Alkotóházában, Szigligeten már készítették számunkra a reggelit, de hiába. Látjátok, amint oly elnyűtten állunk a fényképen egy falusi ház előtt?! No de azt, ugye, nem sejtitek, hogy három napig képtelenek voltunk elutazni e borzalmas lakodalom után?!
...
Ez az “emlékezetfénykép” homályos, de nem csoda. Besötétített szobában vagyunk, még lakodalmunk dunántúli és ép észen túli falucskájában.
A szigligeti utazás helyett itt “utazunk”, feleségem és én. Méghozzá két végzetes végállomás: a POKOL és a MENNYORSZÁG között.
Hol saját lakodalmunkról álmodunk /POKOL/, hol pedig egymáshoz sodródunk /MENNYORSZÁG/. Élelmünket időnként gondos kezek beadják.
Három napi “utazgatás” után meglepő dolog történik, igen, itt van róla a fénykép: felállunk és összeszedjük magunkat /már ami belőlünk még megmaradt/, vonatra ülünk és eldöcögünk Szigligetre. Örömmel látom, hogy egyszerű, de ízléses útiruhájában feleségem milyen szépséges fiatalasszony, össze sem lehet hasonlítani, mondjuk, Szendrey Júliával, akinek férje a családi tűzhely elől később a Segesvár melletti kukoricásba menekült és idő előtt, fiatalon a halhatatlanságot választotta.
Szigligeten, az Írók Alkotóházában, már azt hitték: nem is jövünk. Szobánk - mint a képen látható - nem luxusszoba, de nagyonis megfelelő. Reggelinket ágyba hoznák, de tapintatból - mivel már kétszer nem nyitottunk ajtót - leteszik a küszöbön, tálcán.
Gizikében továbbra sem csalódom, pedig már öt napja vagyunk házasok. Lépésről lépésre veszi át férje felett /vagyis felettem/ a hatalmat. Bájaival hat, nem parancsszóval. Az alkotóház vendégeihez is kedves, de ezt nem viszi túlzásba, így a féltékenység ördöge egyelőre békésen szundíthat bennem. Itt van Kassák Lajos, mint irodalmi múmia, meg - többek között - egy Szendekende nevű író, aki főállásban egy pécsi könyvesboltban dolgozik, de éppen most jelent meg könyve /keresztnevét elfelejtettem, de Gizikétől nem merem megkérdezni most, írás közben, mert nem jó felhívni a feleség figyelmét olyasmire, amiből esetleg tévesen férje szellemi hanyatlására következtethet/. Szendekende felesége, idősorban a második, férjénél sokkal fiatalabb, csinos, díszpárnás testű asszony, közlékeny, az is kiderül, hogy nem lehet gyerekük, mert spontán el szokott abortálni. Ezt így, kívülről, az ember nem is gondolná róla. Férjének viszont első házasságából van gyereke, sőt, ezen a származásvonalon éppen unokáját várja.
A Balaton ragyog, tündököl, felrakja minden gyöngyös ékszerét, ha rásüt a nap. Megfigyelem, hogy Gizike “kommunikációs készsége-képessége” többszöröse az enyémnek /azaz inkább sokszorosa, mert az enyém 0.001-es mérőszámú, azaz ezer ember közül csak eggyel állok szívesen szóba/. Mindössze egyetlen “bakit” ejt: a Balatonban feredőző Básti Lajost /híres szinész/ műtőssegédnek véli. Ezt jó hangosan közli velem. Ijedten csitítom, mert Básti túlontúl markáns ábrázata, kigúvadó szeme eléggé közismert. Tényleg műtőssegédre /vagy mentősre/ hasonlít, de hát ha egyszer nem az, akkor nem az.
Akikkel barátkozunk: Csehszlovákiából jött házaspár. Igen kedvesek, autójuk is van, velük kirándulunk a környéken. Ezen a fényképen éppen a szigligeti várnak segítünk a további omladozásban.
A házaspár nem tud magyarul, de az én kezdetleges angol és feleségem otthonról hozott népies német /sváb/ nyelvismerete együttesen elég a társalgáshoz. A férfi író, megajándékoz Csehszlovákiában kiadott hatalmas alakú gyermekkönyvével, dedikálja is. Sok színes kép van benne, szövegét, persze, nem értem. /Most, 2003-ban, ez a könyv a pilisszántói telek faházikójában található./ Viszonzásul megveszem neki a LÁTÓHATÁR éppen megjelent számát, igen elegáns folyóirat és, bár a kutya sem olvassa, itt, Szigligeten, a különc írók miatt, kapható. A folyóiratban Kereszt című versem, tekergős, sokleveles növény illusztrálja. Én is dedikálom. Adtunk is egymásnak ajándékot, nem is, - mint a mesében.
A tájak gyönyörűek, virágzó fák öntik szét tündérfehérségüket. Gizike megveszi élete egyetlen papírból készült ruháját, érdekességnek. Valóban nagyon érdekes, nem néz ki papírból készültnek - első alkalommal. Későbbi, második alkalommal való viselése azonban nem célszerű, mert akkor a papír már nem tagadja meg önmagát. /Ha esik az eső, akkor már első alkalommal is kitör a papírruhából női természete: származásáról pletykálkodik, fecserészik./
No szóval, ahogy mondani szokták, igazi alkalmi viselet.
Szabadtéri moziba is elmegyünk. Most éppen ezt mutatja az emlékezetfénykép. Jugoszláv szűrrealista film mesél a háború borzalmairól. Oly rémisztő és egyúttal undort keltő, hogy alkotói /a rendező és a forgatókönyvíró/ méltán kaptak nemzetközi elismerést. Egyszerre ábrándít ki háborúból és filmnézésből. A pergő képsorokat utálattal nézem, de az tetszik, hogy feleségem ijedelmében hozzám bújik. A vásznon nem az egykori kórbonctani gyakorlataimból megszokott, barátságosan émelyegtető és szemforgató hullafejek gurulnak ide-oda, hanem ezek hányingert keltő és egyben rémisztő rokonai. Gizike beleegyezik, hogy inkább az alkotóház ágyában nyugtatgassam tovább, ott kényelmesebb, és valamivel kevesebb a szúnyog is. A filmet, úgy a közepetáján, otthagyjuk. Ezzel nem vagyunk egyedül, néhány néző kitart, - ezek talán skótok és mindenáron le akarják bámulni kifizetett pénzüket, esetleg a holnapi étkezést is megtakarítón?
Szigliget, háttérben a Balatonnal, varázslatosan szép. Szívesen élnék itt feleségemmel, - ha nem kellene dolgoznom…illetve csak írnom a Balatonról, hegyekről, rétekről, várromokról, rózsabokrokról, elröppenő fecskékről, olykor, na, nem bánom, esetleg még az emberekről is. /Persze, inkább csak verset, mert hosszabb prózai szöveget írógépen lekopogni kutyanehéz munka!/ Ehhez azonban igen nagy protekció kellene, megvalósíthatatlan álom.
Időnk letelt, csomagolunk, utazunk vissza Budapestre, egyúttal a Gondok Országába.
...
Az Állatra Nagyon Hasonlító Leányok ritkák.
/Persze, külalaki hasonlóságra gondolok, nem pszichológiaiakra, utóbbiak gyakoriak./ Én mindössze két ilyen leánnyal találkoztam
/a vizsgákon össze-vissza bégető birkamedikákat nem számítom ide, így, ha szakcikket írnék e témából, biztosan akadna akadékoskodó-okoskodó tudós orvosdoktor, aki nem értene velem egyet, az orvosok ugyanis, tapasztalataim szerint, három dolgot imádnak leginkább: a pénzt, a dicsekvést és az okoskodást/.
Az első ilyen leányt vonaton pillantottam meg. Szinte elállt a lélegzetem. Látható ezen a fényképen? Ő volt az Őzre Nagyon Hasonlító Leány - és gyönyörűszép.
Gizella Asszony is velem volt, de Ő más szemmel nézett az Őzre Nagyon Hasonlító Leányra. Meg rám is, amiért és ahogyan én az Őzre Nagyon Hasonlító Leányra néztem. Hamarosan /még aznap/ be is panaszolt az Égi Bíróságnál.
Az Égi Bíróság előtt bátran viselkedtem, csupán lábam remegett, meg szívem kalapált. Az ijedtségtől azért nem ütött meg a guta. Mellesleg Gizella Asszony sem ütött meg, mert okos asszony csak végszükségben használ bizonyos, szakácskodástól eltérő célokra főzőkanalat vagy sodrófát.
Az Égi Bíróságot nem lehet megvesztegetni. Illetve lehet, de az oly sokba kerül, hogy nem éri meg. Akkor már az ítélet mégiscsak olcsóbb.
Az Égi Bíróság gondosan megvizsgálta Gizella Asszonynak adott Hűségnyilatkozatomat, megállapította, hogy azt nem cseréltem össze az amerókai Függetlenségi Nyilatkozattal, és e nyilatkozatom őszinte volt, valamint maradt, továbbá Gizella Asszonyhoz fűződő láncaim szemei is teljesen épek, sőt, enyhítő körülményként figyelembe vette miszerint “nem szólítottam meg az Őzre Nagyon Hasonlító Leányt”. Nézni viszont - az ítélet indoklása szerint - kifogásolható módon néztem, mert “a költői-esztétikai elemek és az erotikai materiál aránya nemkívánatosan alakult”. Azaz kívánatosan, de nem a helyes irányban.
Az Égi Bíróság csupán figyelmeztetésben részesített: elő ne forduljon mégegyszer, hogy így nézek Állatra Nagyon Hasonlító Leányra! Ha így teszek, akkora agancsokat kapok a homlokomra, hogy az osztrák vadászok naphosszat puffogtatnak majd rám!
Gizella Asszony egyből megnyugodott az Égi Bíróság ítéletében, ölembe ültethettem. A bepanaszolás egyébként igen tetszett nekem, éppen ezt vártam el tőle. Gizella Asszony is úgy gondolta némi gondolkodás után: mégis jobb, ha nem abszolúte közömbös halszemekkel nézek egy Őzre Nagyon Hasonlító szépleányra.
Életemben mégegyszer találkoztam Állatra Nagyon Hasonlító Leánnyal. /Ha harmadszor is találkoztam volna, talán e témát választom kandidátusi disszertációmnak, hiszen az orvostudomány és a költészet határterületén mozog./ Ez a leány a Rókára Nagyon Hasonlító Leány volt, jól látható az emlékezetfényképen. Én voltam az oktatója. Haja természetesen volt vörösszínű /vörösre festett bundájú rókalány nem ér semmit, az csak olyan álbolsevik, amelyik lemossa a festéket és máris ott van a rosszul viselkedő jobboldalon/. A leány arca, termete igézően idézte fel szépséges, simogatnivaló róka képét. Még a neve is RÓKA volt, igaz, megtévesztésül hozzákapcsolt egy ipszilont. Ravaszságában nem kételkedtem, de ennek mértékét nem mertem megállapítani, az igen kockázatos lett volna. Egyre-másra képes lettem volna a tudományért, de ezen veszélyes ravaszságmérő művelet az egyrén is, a másrán is kívül esett.
Az Őzre Nagyon Hasonlító Leány-ügyre gondoltam, valamint az Égi Bíróságra, behúnytam a szemem, - és ki sem nyitottam, amíg a Rókára Nagyon Hasonlító Leány /vöröshajú medika/ a birkamedikákkal együtt el nem tűnt a láthatáron. Idővel okosodik az ember, különösen, ha már férj. Kinek kell, hogy szarvasagancs éktelenkedjen a homlokán és trófeára éhező osztrák vadászok lődözzenek golyóbisokat utána?!
...
Újabb “emlékezetfényképek”. Öcsémnek kisfia született. Nagyon kedvesen nézegető gyerek. Mi lesz majd belőle? /”Nem Messiás-é minden újszülött?” - jut eszembe Az ember tragédiájá- ból./ Kicsit eltűnődöm: csökkenti-e ez a kisfiú az esélyt arra, hogy nekem is fiam szülessen?
Úgy gondolom: ő még nem, de ha, mondjuk, tágabb környezetemben kilenc családból mindenegyikben fiú születne, az csökkentené, mert a statisztikai valószínűség utat törne magának.
Én is fiút szeretnék, mert a lányok “nyafogósak”. Így tartja legalábbis a közvélemény, és ebben van némi igazság, hiszen fiúknál, a társadalmi elvárás szerint, szégyen ha sírnak, de a lányoknál ez megbocsátható, sőt, hozzátartozik “érzelmes lényükhöz”.
Megpróbálok visszaemlékezni arra, hogy mennyit bőgött, nyafizott, sírt húgocskám csecsemőkorában és később. Az biztos, hogy visszaélt a társadalmi elvárás engedékenységével, de, mégis, mennyit?
Ennek kiszámítására biztosan van valamiféle matematikai képlet, de azt nem tanítják az iskolában, amelyben alig-alig tanítanak értelmes, az életben használható dolgot. Ostoba kétismeretlenes egyenletekkel gyötrik a nebulókat, melyeknek semmi hasznát nem lehet venni a sokismeretlenes Életben! Az is igaz: nem tudok visszaemlékezni arra sem, hogy hány összórát sírt húgocskám saját elhatározásából, és hányat azért, mert nyafogtattam. Utóbbi esetben kisebb számmal kellene beszorozni húgom effajta bőgésóraszámát, - de mennyivel kisebbel?
Lányom születik, amit egyszerre lelkes örömmel és orrlógató lehangoltsággal veszek tudomásul. A kislánynak mindenki örül a családban vagy legalábbis örömet színlel. Sógornőm csak félig színleli, félig valóban örül: jól megjártam, fiú helyett lányom született, bezzeg neki - fiú, hehehe!
Kislányunk édesanyja keresztnevét kapja, Gizella lesz. Hamarosan más is lesz: a kedvencem.
Igaz, lebőgi ami neki dukál, mint lánynak, de olyan édes, se nem sovány, se nem kövér /viszont jó húsos!/ teste van! Feleségem, szakképzettségének megfelelően, példamutatóan gondozza. A példa megmutatása után gyakran követnem kell a példát, amit olykor kelletlenül teszek. Egy pillanatra az is megfordul a fejemben: jobb lenne, ha a gyerek sajátmagát gondozná, de hát ez, ebben a túlzsenge csecsemőkorban, nemigen várható el tőle. Ezt kislányom is tudja, ezért nyeregben érzi magát. Kicsit cseperedvén még mindig tartja rossz szokását, hogy reggel túl korán kezd nyivákolni. El is nevezem vekkernek /ami az ébresztőóra külföldi származású neve/.
Eljön azonban az idő, amikor látogatóba készülünk feleségem kis dunántúli /azaz világvégi/ falujába. Lányunk még alszik. No, most megjártad, édes lányom! Ezúttal én ébresztem leánygyermekünket, ráadásul gúnyos kis alkalmi versikével:

Szervusz, szervusz, vekker!
Megmondtam én egyszer:
jön még idő amikor majd
mi leszünk a vekker!

Lányocskánk - a vekker - azonban most nem sírósan ébred, hanem csak kinyitja szemét és máris mosolyog. Ilyen kis excentrikus cicus, papája leánya! Megcsókolom be nem nőtt fejelágyát és reménykedem, hogy később majd benő. Legalábbis annyira, hogy felmondja a vekkerséget. /Az egykori vekkernek - ugye, látszik ezen a 2003-as emlékezetfényképen? - itt már három óragyereke van: a kézilabdázás és komputerezés között ide-oda lengő nadrágos ingaóra, a mesebeli szépségű és költői tehetségű majdnem-nagylány órácska és az ajtófélfán csüngő, megdöbbentően-szívdobbantóan gyönyörű ékszerórácska. Az utóbbi kettő ugyan - időnként - számomra rosszul mutatja az időt, mert csúfolódón üknagypapának nevez, amikor még dédi sem vagyok.No de legyen meg órája a gyerekóráknak is…/
...
Igen, igen, ezen az emlékezetfényképen Anyámmal beszélek. Most jöttem haza a fárasztó tanszéki munkából, ahol másfél órácskán át szakcikket írtam arról mi lenne, ha a magyarság nem inná magát halálra és nem füstölné tele tüdejét a dohányipar termékeivel. Szeretem az ilyesféle, való élettől elrugaszkodott optimizmusú, szépirodalmian költői kérdéseket. A munkanap többi részében verset írtam, de nem ez izzasztott meg, dehogy, csak a töprengés, hogy hol a nyavalyában fogom leközöltetni a megszületett költeményt, melynek témája meglehetősen szokatlan az irodalomban: a tavaszról szól.
Anyám azzal fogad, hogy feleségem, Gizike, sír. Ő nem akar beleavatkozni dolgainkba, ezért csak úgy, a beavatkozás leghalványabb szándéka nélkül tanácsolja: ne erőszakoljam szegény kislányt a tanulásra, amikor ott van neki gondként a gyerek.
Anyámnak - rögtön látom - igaza nincs, diplomáciai érzéke szintén nincsen, csak jószándéka. Igen mérges leszek, mivel egyrészt a Pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve, másrészt Gizike már nem is kislány, nem is nagylány, sőt, nem is lány, hanem fiatalasszony, az én jóvoltomból /és ennyit - ha unokájára, a kis Gizikére tekintene, Anyám is sejthetne/. Továbbá: ha valaki akar valamit, akarjon, de ha nem akar, akkor ne akarjon, és főleg ne akarja úgy a nemakarást, hogy mégiscsak akarjon. Ez elég egyszerű.
Erőteljes szavaimra Anyám enyhén, rutinosan megsértődik, otthagy. Tulajdonképpen elégedett: elhárult róla a felelősség. Ő Gizike pártjára állt, most már akármi is történik, Ő nem tehet róla.
Bemegyek Gizikéhez, de nem a tegnapi férjként, dehogy! Új, mai férjként megyek be, igazi férfiként, családfőként. Két láthatatlan angyal lángpallossal követ, kíváncsian, de nem világos, hogy melyikünk szövetségeseként. Ezt az igazi férfiséget a férj tízesztendőként egyszer megteheti, sőt, meg is kell tennie, de ennél gyakrabban veszélyes. Ritkábban szintén veszélyes.
Az ilyen túl- vagy alulbuzgó férjeknek egyszercsak lesz az első után, második, harmadik, sőt, esetleg X-edik felesége. Ez valószinűleg számtani sor, de utálom a matematikát. /Kivéve az egyszerű - nagyon egyszerű - matematikát, amelyhez az egyik kéz elég zsebszámoló- gépnek./
Feleségem, a Hűség Hercegnője, tényleg sír. Villámló szemeimből, kardként villogó éles szavaimból azonban megérti, hogy, ha az iskola /a gimnázium levelező tagozata/ abbahagyhatóságának érdekében tovább sír, ennél sokkal több oka lesz sírásra. /No, persze, akkor én is sírni fogok, de még hogyan!/
Szerencsére feleségem, a Hűség Hercegnője, nagyon okos. Szempillantás alatt rádöbben: nem érdemes egy rendes, szerető férjjel néhány nyomorult vizsga miatt dacolni, aki ráadásul, nicsak, igazi kemény FÉRFI is tud lenni! Könnyeit letörli, könyveit előveszi. Később mindössze finoman arra kér, hogy “azért ne beszéljek vele ilyen hangon”. Nem is beszélek, mert Jupiterségem ideje - elérvén célját - letelt, most már férfiasságom egészen más vonalon szeretném megmutatni a Hercegnőnek.
Másnap a Hűség Hercegnője jól levizsgázik a második osztály anyagából. Ezen az emlékezetfényképen már ismét kedves, mosolygós arca látható.
...
Előhúzok egy emlékezetfényképet, csak úgy találomra. Évszám, sajnos, nincsen rajta, de az jól látszik, hogy Törökvész úti lakásunkból nézegetek ki az ablakon. Nézegetek? Egyenesen ámulgatok-bámulgatok. Feleségem ugyanis vásárolt egy használt autót az autópiacon. Titokban, a hátam mögött. No ez nem csoda. Skoda. Mármint az autó. Ezidőtájt ez még Kismagyarországon - esem
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!