Valahol messze van egy kéklő tó
Szikrázó akár az érintetlen hó
Morajlásának ritmusa nyugtató
Mint egy édesen zúgó altató

Téli álmából ébred a természet
Elillant a mozdulatlan csendélet
Folytatódik és kezdődik az élet
Miről hitted, hogy már enyészet

Csipkelődnek a frissen kelt halak
Rejtőzve szomjukat oltják a vadak
Jönnek a pancsoló gyermek hadak
Jönnek és mennek előttem a nyarak

Olyan rég jöttem, de maradtam
Mondhatni sehová sem haladtam
De talán már nem is akartam
Rab lettem a saját falamban

Nem is tudom hol kezdődött
Csak azt, hogy miként végződött
A gyenge, ki tovább nem küzdött
De a lelke továbbra is űződött

Megint egyedül borult rám az éjjel
A holnap nem kecsegtetett széppel
Szemeim az erek behálózták vérrel
Mért nem vittél innen messze el?

Egy lány, születésekor lett átkozott
Ki mindörökre magányra kárhozott
A sors így kevés melegséget hozott
Sok próbálkozásom fel nem oldozott


Éreztem, mögöttem minden felég
Sötétedő fellegekkel teli volt az ég
A menedékek leomlottak olyan rég
Tudtam, indulnom kell oda ma még


Odaértem végre a szeretett partra
Emlékezvén arra a pár szép napra
Így simultam rá a víz keltette habra
Pillanatokra gyógyír volt minden bajra

Távol és mélyen megjelent egy fény
Csalogatott, egyre messzebb ez a lény
Talán nem létezett, de láttam ez tény
Testemből eltűnt minden önálló kény

Hagytam, hogy a mély elnyeljen
A tó végleg a karjába vehessen
Lágy iszapja takarójába temessen
Hullámaival ringasson el édesen

Innen nézem már a fürdő gyerekeket
Az évente újra elevenedő természetet
Érzem a vízben szövődő szerelmeket
De ti nem látjátok foszló szöveteimet

Lubickoló lábuk olykor hajamba téved
Testükben dermesztő remegés ébred
De mind meggyőzi magát, hogy téved
Ha jobban figyelnél, elmesélném néked