Mozi után hazakísértél.
Ez is csak volt,
mint a filmvásznon a vadnyugat.
Szívdobogás,
mogyoróscsoki-morzsák,
kamaszhangulat.
Későn értünk haza,
andalgás, csillagok,
talán a Hold is,
marasztalt a kiskapu sarokvasa,
őriztem, mint antik ereklyét:
Ugye még nem indulsz haza?
Persze nem kérdeztem.
Néha csönd volt, vagy leginkább az.
De az is jólesett.
Nem mondtál semmit,
úgy volt természetes.
Dúdoltam is, hangtalan.
Nem érdekellek,
korábban mondtad.
De akkor mi ez a zavar?
Véletlen voltunk, tévedés,
nem értettük,”mi ez, mi jó nagyon,”
könnyű érintés volt a kezdet,
József Attilát mormolón
fogtunk félszegen kezet,
kék és barna remegés
kétes egyensúlya szemezett
a kapualjban, s nem tudtuk befejezni
mi el sem kezdődhetett.
Indultál volna, engem is vártak,
Mögöttem moccant a redőny.
- Szia, remélem, látlak!
- Persze holnap, vagy még azelőtt…