A képeid nézem. Álomvalóra
csenget a múlt, az ezüstarcú óra.
Cirógat fénye bárányfellegeknek.
Erdősötétből félelmek kilesnek.
Malomszerű ház. Lépcső. Vár egy lányra, -
ottfelejtett korsóját még vigyázza.
Lehet: jön a lány. Lehet: régen messze.
Ha jön, ha nem, csillag feljön: keresse.
Ó, Utazó! Sárgára piros cseppen.
Ősz jár keringőt lángarany keretben.
Te úgy látod, mint olykor én is látom:
a hegy egyszerre törpém, s óriásom.
Kint a táj, - s bennünk is. De fura móka
ez a szomorú-kacagó bújócska,
ez a játéka verssornak, ecsetnek!
Örömre les, - mely talán sohse lesz meg,
fecskés tavaszra, mely átnéz a nyárra,
s tükrén kék villan illanó világra,
s hull a szirom, szívfájdítón, fehéren...
Álmod miénk, Való, - vagy az sem, mégsem?

Ó, fesd a tájad, - és mutasd a Tájat,
álomvalót, mely lélekmélybe láttat!
Tél közelít, lemondó hózenével,
s szikrákat szór majd ránk egy hideg éjjel.
Én érzem már. Nem tudom: Te is érzed?
A tájaidra vissza-visszanézek.
Szín melegít. Ráérőn patak ballag,
s csillogása szívhez siető dalt ad...