A múltból mindig ittmarad
egy-egy manócska-pillanat:
átnéz felkéklő kék szemen,
sétál fénylő fűéleken.

A múltból mindig ittmarad
egy-egy kucorgó pillanat:
emléksötétben hallgató,
szívdobogtató kis manó.

Az utca felhőkig fut el.
Volt-madár újra énekel.
Volt-nyárfa újra szórja szét
levelei ezüst neszét.

Meg-megállunk, elballagunk.
Szembejön volt gyermek-magunk,
s egy madár könnyes éneket
csillant el a nyárfák felett.

A múltból mindig ittmarad
egy-egy kíváncsi pillanat:
így volt... s miért így volt a volt?
Szívünk miért itt kóborolt?

Estébe lép az égi táj,
s miért van az, hogy újra fáj
földi szívben az égi volt,
amelyről a Csillag dalolt?

Múltból egy csillag fentmaradt
az égen, de választ nem ad.
Hallgat. S rajta egy kis manó
szívet kigyújtón hallgató.