Valamikor a növények is járni és beszélni tudtak. No nem tegnap volt ez, nem tegnapelőtt, hanem iszonyúan régen. Akkor még az Óperenciás tenger is csak malacfürdető pocsolya volt valamelyik falucska végénél...
Élt azidőtájt egy kedves, jóságos, szerény varázsló. Nemcsak az állatok, a növények is szerették. Sok növény kapott tőle ajándékot. A tölgyfa csinos sapkát, "kupakot" makk-gyermeke kobakjára, a fenyőfa azt az örömet, hogy a hófödte tájon is zöld ruhában tekinthet szét, amikor sok-sok társa már csupaszon álldogál, az almafa magjainak mosolygós-édes házikót ajándékozott: az almát, és így tovább...
Egy napon igen felháborodott növénnyel találkozott a varázsló: a csalánnal.
- Segíts nekem, ó, Nagy Varázsló, hogy megtehessem: amelyik ember csak hozzámér, az bánva bánja, jól meg tudjam csípni! - kérte a varázslót, és máskor zöld levelei most haragosvörös színt öltöttek.
- No és miért kéred ezt?! - tudakolta a meglepett varázsló.
A csalán feldúltan válaszolt:
- Ma egy kislány jött oda hozzám az útnál, és arcátlanul így csúfolt: "Csalán, csal ám!". Márpedig én nem is csalok! Így gúnyolódni! Nem jutok szóhoz a méregtől...
- Kis bosszúság, de nagy méreg?! Ily méreg a bajnak étek! - csillapította a csalánt a varázsló tréfás szóval, de elismerte, hogy a csúfolódás-gúnyolódás nagyon helytelen dolog. A bántó szavak a végén rendszerint azt is bántják, aki azokat mondja, mondogatja!
A csalán kérésére-könyörgésére mégis teljesítette annak kívánságát. A növény szárán, levelein apró, hegyesvégű tűket helyzett el. és azokban csípő-égető-viszkető érzést kiváltó folyadék termelődött.
No most már mondogatta, aki a csalánhoz nyúlt:
- Júj! Jaj! Húj! Hű! Áj!
A humorra hajló kedvű meg így szisszent fel: "Áj! Báj! Váj! Ez nem libamáj!".
A kis tűk ugyanis a csalánnal érintkező ember bőrébe fúródtak, hegyes végük letört és a bosszúságot, fájdalmat, viszketést okozó folyadék kiömlött.
A csalán egy ideig büszkén élvezte csípős hatalmát, de utóbb bánta már, hogy minden embert, aki hozzáér, elmar magától. Látta, hogy túllőtt a célon. Most már de szívesen lemondott volna a varázsló ajándékáról!
Egy szép, verőfényes napon így panaszkodott annak a tekergős szakállú öregembernek, akivel összetalálkozott:
- Nagyon el vagyok keseredve! A rózsa a szépség szeretetére tanítja az embereket, az alma- és körtefa jóízű gyümölccsel ajándékozza meg őket és sorolhatnám tovább, de én nem tanítom meg őket semmi jóra, hasznosra, - és mit adok nekik?! Azoknak is bosszúságot okozok, akik erre nem szolgáltak rá. Akárcsak ma is egy kedvesarcú, copfos kisleánynak, aki óvatlanul hozzámért...
Az öregember fiatalos kedvvel lengette meg fehér szakállát, és így szólt:
- Te is valami fontosra tanítod az embereket, igaz, egy kis kellemetlenség, fájdalom árán...
- Én?! Ugyan mire?! - csodálkozott a csalán.
- Az óvatosságra! - válaszolt a bölcs szavú ember. Hosszú fehér szakállamra és hánytatott hajójú életemre mondom, arra is nagy szükségük van az embereknek!