Még kék az ősz.
Még kékbe leng,
lángol virág
lilája lent,

de fent a kék
már kétkedő
csendje csillog,
úgy lép elő.

Még kék az ősz,
és még szemed
marasztana
nyármeleget,

de már a kéz
nem kér, legyint,
s az őszi bú
itt van, megint.

Őszből kibú
a bú megint,
s egy-egy tettért,
múltban, megint,

kibú a bú,
s lélekbe bú'.
Ez már az ősz,
bántó dalú,

de kékje véd,
küld dallamot,
kék dallamát
míg hallgatod,

rádpillant és
szívedhez ér
futó felhő,
szépségfehér...

Sehol hollós
hang: "Soha már!", -
de kékben is
ott, ami fáj,

vesző világ,
széttört haza,
ágfeketék
láncolata,

színkoporsók
színen, szíven.
Mindenki veszt,
nyer: senki sem,

az sem, ki van,
az sem, ki nincs, -
nincs érdem itt,
hogy ránktekints,

te égidő,
te villanó,
te hit-hazás
csillagvaló!

Ó, vers, légy bár
keveseké,
kik jönnének
nyílt szív elé,

de légy a Vers,
mely visz tova,
s várja csillag-
estotthona!

Estotthona...
de még elébb:
hány alkony ég,
hány szív elég!

Légy megvető!
Légy vádra vád!
Ősznek mutasd
tél-önmagát,

s mint folyik szét
fekete út,
menekülnek
félénk faluk,

s már-már dőlő
városokon,
sóhajok közt
hány árny oson!

Bár kék az ősz,
s kék fentje lent,
békét e kék
már nem teremt, -

hozd hát, Idő,
arra mi rút,
jajdulón is,
a háborúd:

a fénydalút,
melyben ragyog
piros csodád,
a Csillagod,

s új útú Út,
új egű Ég,
melyről ma csak
szirommesék

szólnak, s a Vers,
melyben tavasz
még akkor is,
ha tél havaz,

mert más egű
lesz az az Ég,
s szívközelben
a Messzeség!

(2009)