- Misikénk rendes gyerek - jegyezték meg a szülők az ebédnél vendégüknek. Ha olykor nem koszolná össze a ruháját, nem hozna hébe-hóba kevésbé jó jegyet az iskolából a szokásos kitűnőnél,és nem húzná meg osztálytársa, Klárika, copfját - egyenesen mintagyereknek nevezhetnénk!
Az asztalnál ülő bácsi - nektek titokban elárulom, hogy varázsló - elmosolyodott:
- Szóval azt szeretnék, ha teljesen, százszázalékosan, tökéletesen mintagyerek volna?!
Misi mamája lelkes igent vágott ki a kérdésre, a szóbanforgó székenforgó kisfiú papája pedig rábólintott. Egyikük sem hitte, hogy vendégük ilyen csodát tehet.
Misi addig sem volt rossz kisfiú, de másnaptól kezdve belebújt egy láthatatlan angyal. Kínos gonddal ügyelt ruhája tisztaságára. Nem csupán a kötelező és a szorgalmi házifeladatokat készítette el, de azon túl is sokat gyakorolt, inkább nem ment ki játszani a többiekhez a kertbe.
Klárikával mindaddig jó pajtások voltak, igaz, olykor icipicit megrántotta a kislány copfját. Most nem csinált ilyesfélét, dehogy! Feltűnő udvariassággal beszélt a lányokkal, Klárikával különösképpen.
Misi szülei nagyon örültek a változásnak, nyakra-főre dícsérgették csemetéjük. Egy idő után azonban mintha üröm cseppent volna az örömbe. A mama így szólt újsághíreket böngésző férjéhez:
- Ez a Misi túlzásba viszi a jólneveltséget! Igaz, mindig tiszta a ruhája, de kevesebbet játszik a kertben, a parkba pedig el sem megy a többiekkel. Lehet, hogy valamiféle betegség lappang benne?!
A papa ráhümmögött. Ez annyit jelentett: osztja csinos felesége aggódalmát.
Klárika az egyik iskolai szünetben bizalmasan közölte barátnőjével, Évikével:
- Rendes gyerek ez a Misi, de mostanában nem a régi, mintha elvarázsolták volna! Nem tudom mi van vele. Azelőtt meg-meghúzta a copfom, persze, kicsikét, nem fájt, csak mímeltem a bosszankodást, és olyan jó volt viszonzásul az orrára röppenteni egy-egy papírgalacsint! Tudtam, hogy engem jobban kedvel a többi lánynál. Most azonban már nem húzza meg a copfom és olyan udvariasan beszél velem, mintha gúnyolódna.
- Nehéz kiismerni a fiúkat… - jegyezte meg Évike, de úgy tűnt, mintha szalámis zsemléje jobban érdekelné a megváltozott Misinél.
Egy napon ismét Misiéknél ebédelt a varázsló .A mintagyerek szobájában tanult, így a szülők bátran elmondhatták aggódalmaikat. A vendég jót nevetett:
- Bajos minden túlontúl, elfut attól füles nyúl! Nos a kerék legyen kerek, de túl jó ne, aki gyerek! Ma olyan finom ez a libasült, hogy a dologban számíthatnak rám. Libát, hibát eltüntetek, visszakapják régi Misijüket!
A szülők hitetlenkedve néztek az álruhás varázslóra, mellesleg a meggyesrétes is, mert az sem hitte, hogy a vendég ilyen hipp-hopp-módon eltünteti a tálból.
A következő napok azonban visszahozták a régi, “csak úgy közönségesen” jó gyereket. Misi poros kabáttal állított be a kertből.Mamája icipici szemrehányással mondta:
- Láttam: fociztatok. Talán kabátod volt a kapufa?!
Belül azonban örült a mama: kell a gyereknek a mozgás, a jó levegő is, nem csupán a könyvek.
Klárika az iskolai nagyszünetben magához intette barátnőjét, Évit, és fülébe súgta:
- Visszatért a régi Misi! Ma ismét meghúzta a copfom és azt mondta, hogy én vagyok a legszebb lány a halpiacon. Így csúfolódott, de tudom miért. Rájött, hogy mégis én tetszem neki legjobban a lányok közül! Viszonzásul orrára koppintottam radírvégű ceruzámmal, és szemébe nevettem, hadd lássa, hogy én is vagyok ám valaki!
Az én időmben, amikor ez a történet játszódott, a gyerekek még tintásüveget vittek magukkal, hogy legyen mibe mártani tolluk hegyét, úgy írtak, tintába mártott tollal, igaz, akkor már nem lúdtollal, hanem fémhegyűvel. Nos, Szeleburdi Karcsi jóvoltából egy üveg tinta kiömlött, Misi kezére ráömlött, amely így átmenetileg kékszínű lett. Misinek ezért könnye, persze, nem ömlött, de otthon édesapja kissé csodálkozón, kissé tréfálkozón jegyezte meg:
- Vége a mintagyerekségnek, de itt a tintagyerekség!
Misi tintásságáról egyébként nem ő, hanem Karcsi tehetett. Abban a “tintásüveg-korban” - magam is tanúsíthatom - nem volt könnyű gyereknek lenni, igaz, valószínűleg felnőttnek sem. Vagy talán azt mondjátok, hogy még ma sem olyan könnyű?!