Erőszak, szűztánc és a fallosz . Visszanézve, alkonyatkor…


Erőszak. Kerek fejű, zömök srác volt a Csaszi, a kollégiumi szomszéd szobában. Olyan magának való fajta, de amúgy, beszédes féle. Mosolyogva okoskodott, a nőnek azért van rövidebb lába, hogy az erdőben az ősember utolérje, és magáévá tegye. Szóval, ez is a fennmaradásunk része, semmi nem véletlen. Eltűnődve hallgattuk az okfejtését, hittük is, nem is.

Először a vad vágy mindent elnyom az emberben, alig veszed észre a másikat, zavarodban próbálsz talpon vagy akcióban maradni. Aztán egy idő után valami ritmus vagy gyakorlatod lesz benne, már a másikra is tudsz figyelni. Majd később, mikor már voltak boldog lakmározásaid, s újabb és újabb élmények érnek, s feszít az önbizalom, akkor érzed meg igazán, vagy akkorra fogalmazódik meg benned: Akarom, hogy neki legyen jó! Ő élvezzen el először! Látni, hallani, érezni, kényeztetni akarom! Igen ám, de hogyan? Hisz minden nő más és más?

Lassan rakódik össze kis fejedben a szerzett tapasztalat, ezer apró élmény. Aztán mással újabb és újabb finom dolgokat élsz át, s győzöd kapkodni fejed, jaj minden nő mennyire más, jaj… és se vége, se hossza az összehasonlításoknak. Egy idő után már direkt keresed, vagy tettem én, az eltérőségeket, a hasonlóságokat, és az örömökhöz vezető, tanulható fortélyokat.
A vad ösztön és a finom gyöngédség keveredik bennem azóta is.
De egy dolgon nagyon eltűnődtem, mi több szándékosan alakítottam abba az irányba a helyzeteket.

Sopronban, a Lövérekben, rejtett, erdei utakon sétáltunk szerelmemmel. Két nagy bokor között egy padot találtunk, miközben a Nap utolsó sugarai már csak a koronájuknál összeérő fák csúcsait világították meg. Gyengéden fogtam át kedvesem derekát és fordítottam a pad felé. Ő kissé csodálkozva nézett rám és tiltakozni kezdett, majd így szólt:
- Most nem lehetünk együtt, nincs nálam papír zsebkendő.
- Niiincs? - kérdeztem tettetett döbbenettel.
- Hogy-hogy nincs?
- Nem gondoltam, hogy szeretkezni fogunk- jött az őszinte, ártatlan válasz.
- Neeem? –nyílt tágra a szemem, majd gyengéd, mégis határozott hangon folytattam:
- Ha velem találkozol, első gondolatod legyen, hogy el leszel „kapva”! De szerencséd van, nálam van…
És közel hajolva hozzá, hogy ne lássa mosolyom, buján kezdtem csókolni a nyakánál.

Igen, be kell vallanom, mindig hajtott a vágy. Talán az átlagnál éhesebb fajta vagyok.
De kinek az akarata győzzön, ebben az igencsak páros játékban? Eltaláltad! Az enyém.
A férfi legyen férfi, bármely helyzetben. Nos ezek a helyzetek azért nem annyira biztatóak voltak mindenkor. Sőt! Látszólag igencsak vesztésre álltam éjjel-nappal, vagy leginkább ez utóbbi napszakban. Na de a kitartó győzködés is része a végső győzelemnek. De még mennyire! Nem is hinnéd! Mi több, a lényeg ebben keresendő. Később már direkt így alakítottam a szeretkezések menetét, aztán meg már kikövetelték, hol hangos szóval, hol gyöngéd, néha vad felkiáltásokkal.
Na álljon meg a menet, gondoltam magamban! Most hogy is van ez a dolog? Én csinálom vadul, netán ragadom el erőszakkal partnerem, vagy ő provokálja ki, finom női ösztönnel, alig észrevehető, rafinált apró jelekkel?
S nagy sokára valamire rájöttem. Nem csak a rövid láb fontos része a fennmaradásunknak, hanem mélyen, ösztöneiben is ott él a nőkben, először burkoltan, majd nyíltan felszínre törve, az erőszak utáni vágy, annak elfogadása, élvezése. /De csak őbennük? Erre még visszatérek. Lásd Fallosz/
Most értettem meg a tudományos okoskodást a tv-ben, hogy váratlan esemény hatására, idő előtt kiszakad a friss petesejt, s lesz belőle a leg,- életre valóbb gyerek. Külön neve is van: szerelemgyerek.
Oppá! Hát itt keveredik testünk követelődző okossága és az örömszerzés csodálatos érzése.
Vagy ezt már korábban is tudtam, hallottam, csak akkor még általánosítani nem mertem, melyet pont életem párja fogalmazott meg röviden, tömören, mikor kifulladva, dühösen mondta:

- Rohadt erőszakos vagy! Mindig megkapod, amit akarsz…
Majd elmerengve és hangnemet váltva, csillogó szemmel így folytatta:
- És olyankor mindig elélvezek!!!
- Te Asszony! Most panaszkodsz, vagy dicsekszel?
- Ilyen sorrendben! - jött a gyors és határozott válasz, szemében huncut mosollyal.


Szűztánc. Biztos, a vénember siránkozó hangja mondatja velem, hogy a legjobb, legszebb, mi több, szűz lányokat akkor kapjuk, mikor még se gyakorlatunk, se tudásunk nincs annak értékelésére, a legkülönlegesebb ajándék okos „felfalására”.
Inkább szaggatjuk, mint művészien leszakítjuk a nekünk nyíló virágszálat, vagy leginkább kisfiús zavarunkban, előtte még a virágban is elfelejtünk gyönyörködni, megszagolni, mert félünk, elszalad, elölünk, hát gyerünk, fogd, vidd, tedd magadévá gondolata, ragad magával.

Fájdalmas vágyakat ébreszt bennem ez a felismerés, miközben hallom a fülbemászó dallamot: „Még egyszer, még egyszer, ölelj át, s engedj el… még egyszer, még egyszer,…” /Németh-Juhász/
Tényleg, még egyszer! Könyörgöm!! Még egyszer, hisz már van hozzá eszem, még van hozzá erőm, még… Akarom, akarom!

S legjobban én lepődtem meg, mikor az élmény még egyszer megadatott!! Immáron féltucatnyi ilyen emlék tornyosul bennem, hol csendes, hol határozott, követelődző emlékekkel, de ez az utolsó, önmagában túltesz minden eddigi ismereten, élvezeten. Igen, úgy érzem ez volt a legcsodálatosabb. Jaj! Visszagondolva is beleborzongok az átélt gyönyörökbe.

Pedig már majdnem reményem-vesztettem, hisz minden fortélyom kevésnek bizonyult, hogy célba érjek. Többször az utolsó pillanatban siklott ki kezemből, futott el a beteljesülés elöl.
Aztán, mint vörös posztó izzott teste előttem, megvadult bikaként tartottam fejemet támadásra készen, lábaim utolsó rúgkapálást hallatták, mielőtt rohamra indultam, de hirtelen megtorpantam, mikor a forró bejáratot éreztem meg férfiasságom csúcsán.

A faltörő kost először mindig hozzáérintették a kapuhoz, kicsit meg is nyomták, szinte megkóstolták az erejét, ellenállását, aztán erősen visszahúzták, majd lendülettel vágták neki a török harcosok az ostrom alatt, ha be akartak valahová törni.

Én is így tettem, a bejáratnak nekinyomtam, próbáltam az ellenállását felmérni, talán neki is feszültem, mély lélegzetet vettem, de nem, de nem! Azt már nem! Én nem török vagyok, hanem éhes férfi és ravasz kópé, hát vissza nem húztam, ha már ily közel kerültem a bejutáshoz.
De gondoltam, annyit várok, míg ők visszahúzták és lendülettel elindultak előre, aztán jöjjön, aminek jönnie kell, pontosabban, amit én szeretnék. Győzelmem biztos tudatában voltam, hisz két talpát éreztem megtámaszkodni lábszáramon, hirtelen meg is lepődtem, mert azt is forrónak éreztem, ahogy hozzám szorította. Szememmel fülét kerestem, gondoltam gyengéden, mégis érezhetően megharapom, s ahogy hirtelen majd elkapja fejét és felszisszen, pont nem figyel oda, hát egy határozott lépést teszek előre.
De megelőzött.
Valami fizikát meghazudtoló módon, szinte egész teste megemelkedett. Csak válla és talpa maradt helyén, támaszkodva és nekem feszülve. Majd valami hihetetlen finom, ritmusos, remegésbe, táncba kezdett csípőjével, mely vad mozgásba ment át, miközben lábát egyre jobban összehúzta, ezt nem láttam, de éreztem, ahogy a feszítő érzés teljes hosszában végig ért testemen, mely valami különös módon még jobban megfeszült, mintha megdacolta volna magát, nem és nem! Nem térek ki a cél elől, közben, mint szálfa ágaskodott és támaszkodott kettőnk közé. Egy pillanatra, két vad horkantás között a döbbenet vett rajtam erőt, mert éreztem, hogy férfiasságom önálló életet él, már nem figyel rám, már édes párharcot vív szerelmem ölével, s egymást bíztatják, erősítik, éreztem, szinte hergeli a várkapu bevételére, közben hátrébb nem léptem, de tisztán éreztem a tánc közben érkező újabb és újabb ingereket, vagy inkább határozott parancsokat. A kapuk nedvesen és sikamlósan is recsegve engedtek előre, lankadatlanul feszítettem őket, a tánc állandó ritmusát érezve. S hirtelen szemébe nézve, láttam kéjben úszó tekintetét, s megértettem a szűztánc mindent beteljesítő szerepét. Azt tudom, hogy közben meg nem botlottam, mégis valaminek tán nekimentem, vagy úgy tűnt, mert éreztem belül a reccsenést, közben a váratlan vad rúgásától fejem az övére esett, de zuhanás közben még elfordítottam, s harapás helyett csak vadul fújtattam fülébe, mint egy bősz szilaj bika. De ebben a pillanatban a párás mezei legelőn egy hatalmast akartam bődülni, mert egyszerre száz köröm mélyedt hátam közepébe. Szemöldököm megrándult, lélegzetem elakadt, mert éreztem a benti forróságot, ahogy befeszítve mindent célba értem, s már nem érdekelt, hogy a táncmozdulatait követve, hol előrébb, hol hátrébb léptem, mert tudtam, megtaláltam táncos páromat, s átszellemülve, megrészegülve a boldogságtól, jártuk a magunk útját, oda-vissza, oda-vissza, oda-vissza, a kifulladásig, a boldog beteljesülésig!


Fallosz. Tudom, tudom, mit jelent! De én most egyetlen pillatára, állapotára értem. Mikor megmerevedik, megfeszül, mikor eszét, fejét vesztve csörtet előre, mikor láthatatlanul, mégis érezhetően, csak megy és megy, megállíthatatlanul. Valami különös, oly ritkán érezhető ingerek és erők hatására. Igen, arra az akadályra gondolok, mely útját állja, arra a tiltakozó szűz nőre, kinek minden mozdulata, teste minden része ellenkezik, mégis parancsolóan kiállt a férfira, a falloszra, meg ne állj!!

De hát nem csak a női testben, lélekben, ösztönben van beágyazva az erőszak utáni vágy és annak testi megjelenése, hanem a férfiban is. A vágy, a parancsoló utasítás, a mindenáron magamévá tenni erős késztetése.
De hogy válaszol erre a férfi teste az adott pillanatban? Megfigyelni elég nehéz, hisz szűz nő, ritkán adatik meg, s mind mondtam, leginkább, mikor csetlő-botló kezdők vagyunk.
A finom inger és az arra adott erős választ megtapasztaltam a szűztáncot eljáró kedvesemnél.

Mindezek az emlékek sokszor megfordultak fejemben, már el is felejtettem volna, vagy nem állítok nekik emléket, ha egy másik légyottra emlékezve, nem teszik teljessé a felismerésemet.

Történt, hogy egy kiéhezett, vad, tüzes és tapasztalt szépség, elcsábított, vagy hagyta magát táncba vinni. Próbáltam én észben tartani az előjáték és miegymás fontos teendőit, de egy pillanat alatt kerültünk az ágy közepére, rántott magára, vagy engedtem, hogy alám, kerüljön, ahol azonnal belém nyilallt, itt mese nincs, mindent bele, vagy ő tép szét engemet. Ilyen gyors indításban, vad kezdésben, régen volt dolgom, de egy pillanat alatt feltaláltam magam, a helyzetnek ura, az eseményeknek irányítója lettem.
De nem oda Buda! Mert azonnal fogságba is estem, úgy jártam, mint az óvatlan majom. Megfogtak.

Egy szűk nyílású faodúba tesznek édes gyümölcsöket, csalinak, az éhes majomnak. A keze épp hogy belefér, ahogy igyekszik benyúlni egész az aljáig. Igen ám, de marokba szorítva már nem fér ki, csak rángatja, rángatja, mert annyi esze nincs, hogy a finomságról lemondjon, inkább visítva tűri, hogy elfogják.

Én is így jártam.
Első heves rohamommal szétfeszítettem az odú bejáratát. Kicsit erősebben kellett, mint gondoltam, de meglepetésemre már a mozdulatok kezdetén éreztem valami hirtelen jött elemi ösztönt és keménységet, majd párat rúgva és lábamat megfeszítve, nemsokára bejutottam az édes rejtelmek otthonába. A nagy küzdelem után próbáltam mély lélegzetet venni, kicsit eltoltam magam tőle, meg úgy éreztem, talán az életet is kipréseltem belőle, de csak részben tudtam megemelkedni, félúton, mintha valami nem engedne. Kicsit előre estem, könyökömmel megtámasztottam magam, térdemet az ágy közepébe fúrtam még jobban, de újra valamit éreztem, valami vadul megfogott, megmarkol, nem enged, mi több, ahogy megmozdult alattam, még rázott, cibált is rajtam egy jó nagyot. Szememmel két kezét kerestem, de azzal épp nyakamnál ölelt, hát mégiscsak jól érzem, itt valami izmos oroszlán fogakba rohantam vagy erőltettem be magam. Oppá! Ennyire erősen, rabul ejtően, még soha nem éreztem. Ránéztem, hátha épp engem nevet ki, de csak átszellemült pillantását kaptam el, hirtelen megértettem, ő ilyen, ezzel mutatja, mennyire kíván, akar magának.
Vártam egy kicsit, míg táncoló mozgása alább hagyott, éreztem a harapás, vagy szorítás valamit enyhült, csípője megpihent. Tényleg, kicsit hátrébb mozdultam, közben belém villant, ahogy gyűrűzve megszorított, mintha szólna: el ne menj!! Nem is, gondoltam magamban, csak egy kicsit, hogy nagyobb örömmel és lendülettel térjek vissza. Aztán nagy hamar éreztem, az odú aljáig érek. Kicsit nekiütődtem, de ahelyett hogy fájt vagy rossz lett volna, valami különös bizsergést váltott ki belőlem. Újra ki és be. Lassan, gyengéden, majd erősebben s végül vadul, mindent bele felkiáltással, mert újra-és újra éreztem a különös bizsergést, ahogy szinte megnyomta, vagy megütötte a végét a célba érésemkor. S ilyenkor mindig éreztem, hogy teljes hosszában végigfut egy különös inger, s jön rá a válasz, egyre keményebb és keményebbnek éreztem a farkamat. Ez nem lehet igaz! Gondoltam magamban, hisz ugyan az az érzés, melyet szűztáncos szerelmemnél éreztem. S közben hiába engedett a külső szorítás, tisztán éreztem, a nagyobb helyet rögtön betöltöm. Sokadik nekifutás és neki ütődés után nem bírtam tovább a feszültséget, kirántottam, látni akartam a hihetetlen érzések eredményét. Méretével rég megbarátkoztam, meg a dicsérő kritikákkal is, de ez a mostani, valahogy azon is túltett. Szabályosan megijedtem, gyerünk vissza, ki kell engedni a feszültséget.
Máskor jólesik, ha elalélok a csúcs után, de most valami zaklatottság járta át a gondolataimat. Ha jól éreztem, tapasztaltam, a végét ért apró nyomások, vagy inkább ütések még jobban megacélozták, felingerelték, tették képessé és éhessé az akadály leküzdéséhez. Hát itt az erőszakra adott válasz, vagy ahhoz nyújtott segítség a természet, az ösztön oldaláról. Szólni, akkor még nem mertem erről kedvesemnek, de pár óra múlva, már felfokozott érdeklődéssel fordultam újra felé, kerestem, a ritka ingereket, s élveztem, hogy a sors és a véletlen ilyen adottságú nőt hozott ajándékba.
Már értem. Az életösztön után a szaporodási ösztön a legerősebb bennünk. Bármi áron, bármily akadályon keresztül. Az öl és a fallosz, egymással beszélget, sugároznak erőt, vágyat, kitartást, hogy aztán gazdáikat vigyék egy irányba, még ha látszatra tiltakoznak is.

2009-09-21 Bizony, bizony én írtam!!
Ui.: Vajon milyen tanulságos élmények várnak még rám? Állok elébe, pontosabban, szembe vele!!