Amikor kincskereső vándorútra indult Igaz Jankó, ez a derék legény, még törpétlen volt. Egy keresztúthoz érkezett. Tábla az egyik útnál: "ERRE A MADÁR JÁR", a másiknál is tábla hirdette, de azt, hogy "ERRE A MADÁR SE JÁR".
Töprengett Jankó: melyiken induljon tovább. Előugrott valahonnan két kis tanácsadó: törpék. Az egyik zöld, a másik kék ruhában. Mindkettő csak Jankó köldökéig ért. Mondta a zöldruhás nagyhangon:
- Ezen az úton ne menj, legény, mert ha erre a madár jár, hát mások is járnak, azok meg régen megtalálták és elvitték a kincset, mert több szem többet lát.
- Tévedés! - kiáltott a kékruhás törpe. Inkább a másik útra ne fordulj rá, mert azon azért nem jár a madár sem, mivel a kincset régen megtalálták és elvitték, - minek menne hát arra bárki is?!
- Hű! - vakarta meg a fejét Jankó. Most melyikőtöknek higyjek?!
Hanem azért mégis arrafelé vette az útját amerre a madár se jár, így szokás a mesékben és Jankó nagyon meseszerető volt. A két törpe kéretlenül vele tartott, de időnként eleséget kértek Jankó tarisznyájából.
Újabb keresztút, újabb két tábla. "TÖRPÉK" - hirdette a tábla az egyik útnál. "ÓRIÁSOK" - igazított útba tábla a másiknál.
A zöldruhás törpe szerint a TÖRPÉK jelzésű út a jó, mert ők is törpék és törpeszóból jobban ért a törpe! A kékruhás törpe azonban ezt a véleményt szamárságnak nyilvánította. Szerinte a kincset óriások őrzik, ezt a táblát kell követni, hiszen a törpéktől könnyű elvenni a kincset, így nyilván már régen elvették tőlük és elvitték, de az óriásoktól nehéz, így még most is náluk van.
A két törpe egy félórácskát szidta egymást. Jankó meg legyintett az ellentmondó tanácsokra, de végül mégis az ÓRIÁSOK felé vették az irányt, és két pirinyó emberkével találkoztak. Mindkettő csak a köldökéig ért a zöld-, meg a kékruhás törpének.
- Törpék! - kiáltott fel Jankó meglepetten.
- Mi óriások vagyunk! - felelte sértődötten a két kis picurka. Éppúgy, mint ti, csak ti még nagyobb óriások vagytok: óriás óriások. A törpékhez a másik út vezetett!
Megvendégelte a két parányi törpe, azaz törpe óriás a két törpét, meg Jankót hideg vízzel, forró öleléssel, valamint igen kemény, száraz pogácsával.
Tovább ment Jankó a két törpével. A következő keresztút tábláit az eddigieknél ravaszabb fajta uraság pingálhatta. Az egyik útnál ez állt a táblán: VÁR. No de a másiknál szintúgy ez: VÁR. Most légy okos, Domokos!
- Ezen az úton egy vár vár minket! - mutatott az egyik táblára nagyon határozottan a zöldruhás törpe. A másik út nem jó, mert azon a vár szó azt jelzi , hogy szegény törpe fia, törpe lánya, csak vár, vár ... és vár sehol!
- ...dehogy! - mérgesedett neki a kékruhás törpe. Butaságot beszélsz! Annál az útnál azért áll a táblán a vár, mert az az út várra vár, tehát ránk vár ott nem vár, mert az az út vártalan, de a másik úton egy vár minket várva vár!
A két törpe egymás hajába markolt, mert úgy vélték: ez a legjobb módszer annak eldöntésére, hogy melyiküknél az igazság. Hajszál híja volt annak, hogy hajszál se maradjon okos kobakjukon!
- Hű azt a ravasz, tekervényes agyú, kutyafülű mindeneteket! Kuss! - kiáltott rá Jankó a vitatkozó, egymást tépő törpékre. Ám csak el kellett indulniuk az egyik úton, merthogy kettőn egyszerre nem mehettek. Illetve a törpék mehettek volna külön a másikon, de nem akarták elhagyni Jankót, meg a tarisznyáját, bárhogy bíztatta őket erre a legény.
Hamarosan feltűnt egy fekete vár. Előtte páncélos vitéz volt, csúnya, nagy, idomtalan sárkánynak dőlten.
- Ölelgeti a sárkányt az a konzervdobozos! - jelentette ki tudós képpel a zöldruhás törpe. Igaza is van. Ha nincs sárkány: nincs kit legyőznie, s akkor nincs számára dicsőség! A vitéz dicsősége így a sárkánynak köszönhető!
- Dudafejű tudatlan! - ugrott nagyot becsmérlő szóval a kékruhás törpe. Nem a páncélos lovag ölelgeti a sárkányt, hanem a sárkány zsebeli ki éppen a lovagot, mert a sárkány fogadott vele száz aranyba, hogy ő győz , és most az a csúnya tűzokádó szeretne meggyőződni arról: tényleg van-e száz arany a lovagnál, s ha van, hát titokban mindjárt ki is emelinti a lovag bugyellárisával együtt!
A két ellenvélemény úgy egymásnak esett, hogy Jankó erős kezének kellett megakadályoznia nehogy túl nagy borút hozzon a törpeháború.
Igaza pedig egyiknek sem lett, mert közelről kiderült: a lovag leszúrta a sárkányt, de a sárkány eközben átharapta a lovag testét, holtukban egymásnak dőltek, s úgy maradtak. Mindez pedig nagyon régen lehetett. Jankó szétválasztotta őket, s ekkor a lovag mellvértjéről is, a sárkány oldaláról is éppen száz-száz aranyat rejtő bőrzacskó esett a földre.
Az egyik zacskót a zöldruhás törpe, a másikat a kékruhás kaparintotta meg. Mindkettő úgy vélte: az arany, amit szerzett, jogosan az övé, hiszen tanácsaival segítette Jankót. Jankó egy kicsit bosszankodott, de mivel a két törpe az aranyakkal együtt úgy eltűnt, mint a kámfor, titokban úgy érezte: megér neki kétszáz aranyat, hogy a két törpe most már nem lóg az ő nyakán.
Átkutatta a várat, de csak üres termeket vagy értéktelen himihumikat talált. No meg egy horpadt réztrombitát... Ezt magához vette és, már útban hazafelé, unalmában belefújt.
Erre előugrott egy Jankónál hatszor nagyobb termetű óriás. Tisztelgett és Jankó kívánságát kérdezte. Jankó meglepetésében összecsapta a kezét.
Erre az óriás eltűnt.
- Mint is van ez?! - gondolta át Jankó. Trombitaszó: óriás. Taps: erre eltűnik. Világos ez, mint a vakablak!
Az óriás Jankó minden ésszerű kívánságát teljesitette. Kincseknél többet ért ez az óriást előparancsoló trombita. Igaz, egyetlen zenekarba sem lett volna célszerű beállni vele trombitáló trombitásnak...